A Cinenuovo jóvoltából október 21-től az Art mozik műsorkínálatába kerül az El akartam rejtőzni (Volevo nascondermi) c. olasz film, melynek rendezője Giorgio Diritti. A film Antonio Ligabue festő életének valós története játékfilmes feldolgozásban. Az Antonio szerepét megformáló Elio Germano ezért az alakításáért megkapta a 2020-as Berlini Filmfesztivál legjobb férfi színész díját. (A film 2021-ben az Olasz Filmakadémia David di Donatello díjait is elnyerte a legjobb film és a legjobb rendezés kategóriákban is.)
Ez a film – ahogy Gabriele La Posta, a Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatója, és Giovanni Cataluccio, az intézet munkatársa konferálta fel a sajtóvetítés előtt – méltó előhírnöke a 2020. november 6 -16 között megrendezésre kerülő 18. Olasz Filmfesztiválnak.
A film nem véletlenül 16+ korhatáros. Első harmadában sok csúfolódást és bántást kell a gyermek főhősnek elszenvednie egy svájci tanintézetben és a nevelőszülőknél egyaránt, csupán azért, mert más, mint a többiek. A felnőttek és gyerekek kegyetlensége és a kis Antonio vergődése szívfacsaró. A fizikailag és mentálisan is sérült fiú könnyű céltábla, pedig igyekszik elbújni, elrejtőzni a világ elől. Gyerek is, sérült is, elhagyott árva is – a kiszolgáltatottak közt is a legkiszolgáltatottabb.
Felnőttként visszakerül Olaszországba, ahol a körülményei ugyan rosszabbak lesznek, de legalább a maga ura. A hideg és az éhség elválaszthatatlan társai a számkivetettnek, ám a csodálatos olasz vidék végre nyugtatja a lelkét. A Pó vidéki tájképek (operatőr: Matteo Cocco), hangulatok, színek, formák, szokatlan perspektívák nem csupán káprázatos vizuális élményt nyújtanak a nézőnek; a filmben ezek egyben – hasonlóan a természeti képpel induló és záruló népdalokhoz – erős érzelmi kivetülések; a zárókép egyenesen beég a retinánkba.
A felnőttek és gyerekek itt a Pó vidékén is kegyetlenek tudnak lenni, de hála Istennek, akadnak jótét lelkek is. Antonio egy véletlennek köszönhetően bekerül egy festő stúdiójába, ahol hamar kibontakozik a tehetsége. Innen egyre feljebb és feljebb visz az út. Hősünk végre megtalálja azt, ami lényege, és egyben terápia mindenre és minden ellen. A fejlődés nem csupán képeinek minőségében, de emberi és művészi öntudatra ébredésében is fokozatosan megnyilvánul.
Van a filmnek egy halvány történelmi vonulata is, mely leheletfinom utalásokkal operál: de Chirico méltatja a kiállítást, a Ducéról is esik pár szó, tovább árnyalva a képet. A kor technikai vívmányait: a filmfelvevőt, a lemezjátszót, a motorokat és az autókat is megcsodálhatjuk, mivel hősünk ezeknek nagy híve. Mikor már jól megy neki, számos saját motorral rendelkezik, elegáns autója és saját sofőrje is van.
A sofőrrel való beszélgetései során jutunk igazán közel Ligabue gondolataihoz (a sofőr itt azt a szerepet tölti be, mint a drámákban a főhősnő mellett a társalkodónő), mert Antonio nem szószátyár alkat. Megkapó jelenet, mikor a már tehetős festő végre csináltat magának egy elegáns prémgalléros kabátot. Büszkén feszít benne, nem érti, miért néznek rá ferde szemmel a járókelők. Tán nem szép a kabát? - kérdi a sofőrtől. De, nagyon szép, csakhogy július van, és ilyenkor nem szoktak kabátot viselni, pláne ilyet nem. Aki életében annyit fázott, mint én, annak ilyenkor is kell – így a festő.
Ligabue többször kerül elmegyógyintézetbe és kórházba élete során, a be- és kijutása körüli levélváltások és kérelmek is a film integráns részét képezik.
A vágy a boldogságra mindenki sajátja, legyen akármilyen. Antonio sem kivétel: vágyálmai egy vidéki fogadós nagydarab lánya köré fonódnak, ezek vizuális megjelenítései egyszerre varázslatosak és megrendítők.
Nem csoda, hogy a főszereplő megkapta a legjobb férfi színésznek járó díjat, tényleg elképesztő az alakítása. Sérült emberek megformálása egyszerre hálás és hálátlan feladat: késélen táncol a színész, hogy ne legyen se túl sok, se túl kevés. Itt mindvégig érezzük, az embert mutatja meg; az alakítás nem kanyarodik az olcsó vagy a giccses felé. Minden gesztus hiteles – az esendő lélek egyre jobban megérinti a szívünket.
A téma hasonlósága miatt az embernek óhatatlanul eszébe jut a Jim Sheridan rendezte Bal lábam c. ír-angol filmdráma, Daniel Day-Lewissal a főszerepben, aki szintén fantasztikus alakítást nyújtott. Meg merem kockáztatni (pedig az említett film és a színész is kedvencem), hogy Elio Germano még nála is nagyobbat alakít, nem mintha szükség volna bármilyen összehasonlításra.
Mindkét film a manapság oly divatos szóval kifejezve „érzékenyítő”: a nézőnek rá kell döbbennie (ha addig nem tudta volna), hogy a torz külső nem feltétlenül takar torz lelket, mint ahogy a csíndús külső sem mindig párosul nemes lélekkel. Ez persze roppant sablonos felismerés, de sokan a mai napig – fájdalom – még idáig sem jutottak el.
A film a szenvedésből, fájdalomból megszülető művészet diadalát hirdető festői életrajzi filmek (Csontváry, Lautrec, Frieda, Basquiat stb.) közé sorolható. Megismerhetjük a Ligabue életmű egy-egy jelentősebb művének hátterét is, mindez segíti az arcképek, önarcképek s a híres állatos képek értelmezését. Ezért képzőművész tanoncoknak kötelező, a képzőművészet iránt érdeklődőknek pedig erősen ajánlott mű, ami, ha csak ennyit adna, sem volna kevés, de ennél sokkalta többet kapunk.
A film a festő teljes életén és művészi pályáján átívelő mű, melyet megindultság nélkül nehéz végignézni, még a legkérgesebb szívűek sem szabadulnak a hatása alól. Jobb emberek leszünk tőle, a katarzis garantált.
Márpedig nagyon kell, hogy jobb emberek legyünk.
Borsovszky Éva,
- november
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.