Ezek a történetek és elmesélésük is teljes mértékben Filip Laci unokabátyámtól származnak, és csak közreadom őket minimális változtatással (központozás stb.) Tehát az egyes szám első személy őt jelenti. Kértem, írjon meg pár történetet, hogy megmaradjon az utókornak, de legalábbis a családi krónikának.

 A Filip család 5 főből állt: Filip Sándor, az apa, Filip Sándorné, Szakács Éva, az anya, (aki édesanyám nagyobbik húga, és egyben a keresztanyám is volt) Filip László (1950), legidősebb, Filip Péter (1952), alias Petykó, középső, és Filip Jutka, alias Csurmi, legkisebb gyermekük (1954).

 Laci persze magának nem adott beceneveket…. A gyengébbek kedvéért: tehát ők mindannyian első unokatestvéreink anyu révén.

Zuglóban, az Örs vezér térhez közeli Vámos Ilona utca (korábban 127. utca) 6-bn, egy lakótelepi ház második emeletén laktak. A telepen volt a Zöld udvar, meg a Sárga udvar, ezek a gyerekek számára igen fontos (játszó)helyek többször fel fognak bukkanni a történetekben. Nem messze volt még az Arany Kacsa nevű étterem is. Abban az időben a gyerkőcök együtt bandáztak szinte egész nap, sokan ún. „kulcsos gyerekek” voltak, mivel a szülők egész nap dolgoztak.

 Az alvóbaba és a nyílvessző esete

A Jutka emlegette az első (és utolsó) alvós babáját, amit karácsonyra kapott, de a gonosz lelkű bátyja (ez most kivételesen nem én voltam, hanem a galamblelkű Péter) egy nyílvesszőt lőtt a szőke hajú és kék szemű babájába, ami ezután már nem tudta becsukni a szemét. Ezen a Jutka halálra sírta magát, és a babát el kellett vinni a Babaklinikára, ahol egy érzéstelenítő nélküli (!) operáció után kiszedték a nyílvesszőt a  homlokából. Utána már tudott aludni. A Jutka is.

Miből állt a Péter nyílfelszerelése? Na, nem nagyon hasonlított Árpád atyánk és seregeinek a nyilaihoz, ami ellen egész Nyugat-Európa imádkozott, mint jól tudjuk. Ló sem volt. Maximum egy LászLÓ, de rajta nem lehetett vágtatni, és a nyerget se nem csípte, se nem kultiválta. A befőttes gumi volt a katapultáló rész, a nyílvessző pedig egy építkezésről "kölcsönvett" nád. Drót meg szeg volt otthon elég.

A későbbi mérnök úr hihetetlen gyorsasággal csinált három halálos nyílvesszőt, és a bűnös alvóbabát nyílvessző általi halálra ítélte. Fellebbezés nincs! Az ítélet azonnal végrehajtandó! A mit sem sejtő baba, akinek a Jutka ágya a siralomház és egyben a vesztőhely volt, ott ült mosolyogva a Jutka ágyán. Íjászok, kész, cél, tűz! Az eredmény ismert. A Péter csak azon dühöngött, hogy nem tudta kihúzni a nyílvesszőt a baba homlokából.

Amikor hazaérve a Jutka ezt meglátta, keserves sírásba kezdett, és karmait megfeszítve rárohant a tettesre. Harmincfelé karmolta az arcát.  A baj csak az volt, hogy engem tartott tettesnek. Amikor ez most a Jutkáéknál szóba került, a Péter azt mondta, hogy semmi ilyen incidensre vagy alvóbabára nem emlékszik, és ha ez igaz lenne, akkor tuti, hogy én voltam a tettes. Na, ennyit a testvéri szeretetről. Itt a vége, fuss el véle!

Csiky Pityu

Csiky Pityuról (Laci bátyus országos cimborája volt, Isten nyugosztalja) mondok egy rövid történetet, ami a feleségével való beszélgetésemkor jutott eszembe. A Gabi sosem akart emberek közé menni, mert hihetetlen elégedetlen volt a kinézetével. Főleg a súlyával. 165 cm magas (?) volt és 85 kg. Nos, a szerető férje így vigasztalta: "Gabikám neked semmi bajod nincs a testsúlyoddal. Csak a magasságoddal. Mert, ha 2 méteres lennél, akkor ezzel a súllyal hihetetlen karcsú lennél. Tehát ha nem tudsz lefogyni, akkor próbálj meg megnőni". Na, ennyit a szerető férjről és a bókok nagymesteréről.

1956 a Telepről nézve

 Ezen a képen a Telep már fel lett építve egészen a Lumumba utcáig (jelenleg Róna utca) . Ez a kereszteződés nekem nagy emlék. Hat évesen láttam az eseményeket a Zöld Ház (az első ház) mellett kiásott csatornaárokból. A mi (a második ház) házunk már készen volt, de a Zöld Házat még csak építették.

 Tehát ott rejtőzködtünk hárman az árokban, amikor két teherautó érkezett fegyveresekkel a Belváros felől ebbe a kereszteződésbe. Középen kivágott piros-fehér-zöld lobogó volt mindkettőn. A teherautókkal elzárták a Belvárosba vezető utat, és csak vártak. Egyszer csak elkezdett nagyon remegni a föld. Baromira bemajréztunk ettől ott az árokban, de nem mozdultunk. A két teherautó hirtelen megfordult és hatalmas sebességgel visszarobogott a Belváros felé. A dübörgés már olyan erős volt, hogy szinte elsírtuk magunkat tőle. Aztán láttuk, hogy mi okozta. Egy hatalmas konvoj ruszki tank dübörgött be, ebben a kereszteződésben szétváltak, és a konvoj egyik része az akkori 129. utcában (később Martos Flóra utca) párhuzamosan mentek szintén a Belváros felé. Akkor mi kiugrottunk az árokból, és futás a 129. utcához, ahol egyre több ember nézte némán az orosz katonákat. A konvoj tovább haladt, mi meg hazafutottunk, és mindent elmeséltünk a felnőtteknek, akik a ház óvóhelyén rejtőzködtek. Ennyi mára, de van még más is 56-ról. Jóccakát!

 A nagy domb és a kincsvadászat

Ennél még sokkal több van. A mai Pillangó utca (akkor 126. utca) és a Kerepesi út kereszteződésében, de a Lóversenypályához eső oldalon volt egy nagy domb, ahová minden dolgot kidobtak, ami nem kellett. Na, ez nem volt sok, mert akkoriban szinte nem volt semmi, ami valamire nem lett volna jó. Telenként mi oda jártunk szánkózni, már, ha valakinek volt valami ismerőse, akinek volt szánkója. 56-ban tele volt páncélsisakokkal, lőszerrel, ÁVH-s sapkákkal és rendfokozatokkal. Én találtam egy gépfegyver golyót, a haverom a Lamen (alias Gyenes Jóska), meg egy kézigránátot. Nem akarta elcserélni velem a golyóért. Mint egy sikeres vadászat után, kényelmesen ballagtunk hazafelé. A Lamennek hirtelen az a fantasztikus ötlete támadt, hogy tegyük ki a kézigránátot az úttestre, majd jön egy autó, ami természetesen rámegy, és akkor egy nagyot fog durranni. A Lamen a tettek embere volt. Kézigránát ki az útra, és mázlink volt, mert 10 perc múlva jött egy Pobeda, ami nem tudta, hogy rá kellett volna mennie a kézigránátra. Lefékezett, kiszállt két fazon a kocsiból, az egyik felvette a "bűnjelet”, és utána jött csak a durranás. A Lamen kapott egy akkora fülest, hogy 2 méterrel arrébb, de sikeresen landolt a földön. Én - csodák csodája! -, se füles, se semmi. Aztán beszálltak a kocsiba és elhajtottak.

Háhá, de nekem még megvolt az én kincsem. Otthon egyből le a pincébe, amit óvóhelynek neveztek ki, és én a kincset nagy büszkeséggel mutattam meg a felnőtteknek. Ahelyett, hogy megdicsértek volna ezért, kurva nagy pánik tört ki, és ordítani kezdtek, hogy azonnal tűnjek el vele, mert, ha a ruszkik jönnek, és megtalálják, akkor mindenkit a falhoz állítanak majd. A nőket csak a megerőszakolásuk után, a gyerekek meg mind mennek majd Szibériába. Én sem a megerőszakolást, sem a Szibériát nem értettem, de sejtettem, hogy nem lehet valami jó. Csak azt nem értettem, hogy mindezt miért nem fordítva csinálják. Minden nőt a falhoz, és minden férfit megerőszakolni. De örültem, hogy minket gyerekeket elvisznek majd Szibériába. Summa summárum, kidobtak, mint macskát szarni.

Na, de annyira nem voltam hülye, hogy a kincsről csak úgy lemondjak, inkább elrejtettem egy biztos helyre. Úgy látszik, hogy nem volt olyan biztos, mert amikor már kerestem, akkor már nem volt ott. Még van elég kaland azokból az időkből. Nem véletlenül jelent meg nálunk a rendőrség engem keresve, és nem véletlenül álltam a Zsiga Laci haverommal hét évesen a törvényszék előtt. Hiába, kérem, aki bűnöző, arra lesújt a proletárdiktatúra erős karja. Még ma sem értem, hogy hogyan úsztam meg. Még egy csille is majdnem letarolt. 56-ban beszerző, fosztogató útra is indultam. Mint sokan mások.

A zsákmány

A zsákmányról nem panaszkodhatom. Volt egy fél pár barna cipő (új), egy alumínium lapát a liszt adagolására, rengeteg fénykép papír (?) és egy Lajka fényképezőgép, amit egy szemét felnőtt egyből elvett tőlem. A többit később a rendőrség kobozta el tőlem. Lakásról lakásra csöngettek és az anyu bevallotta a tetteim. Milyen világ az Cincikém, ahol már az édesanyádban sem bízhatsz?! A házmester (Lőrincz Gyula) rosszabbul járt, mert egyből letartóztatták egy lopott rádió és zenegép miatt, amit ő az ő elmondása szerint pont a tolvajoktól akart biztonságba helyezni. Ezt valahogy nem akarták elhinni neki, szóval zenegépestül beszállították a XIV. kerületi kapitányságra. Engem nem. Csak 17 évvel később. Well, well, well. Ami késik, az nem múlik. Nemdenem?

 A legelső „bűntett”

 Na, akkor még gyorsan elcsicsergem az első hatalmas bűntettemet, ami miatt Zsiga László nevű tettestársammal jogosan (?) a törvényszolgáltatás elé lettünk idézve. Az anyukáinkkal együtt, mivel 7 éves gyerekek nehezen találták volna meg Budán a Gyermekbíróságot. Na meg ki kereste volna? Még most sem tudom, hogy ki volt az a vamzer, aki feldobott minket. Éljenek a besúgók!!! Mi volt a tettünk? A házunk előtt pont a csatornázást csinálták, az árok már ki volt ásva, és a csövek az árok szélére fektetve, hogy másnap beindulhasson a már régen rég várt csatornázás. Naná, hogy mi is részt akartunk venni a szocializmus mielőbbi felépítésében, és begurítottuk az összes ott lévő csövet az árokba. Semmi bajuk nem lett, de jött az idézés. Otthon hatalmas üvöltözés: „Mit csináltál már megint?". Erre a furfangos kérdésre nem tudtam válaszolni, és ha az apámon múlt volna a büntetésem, hiszen jogot végzett, akkor az minimum 25 a deresen lett volna. Szóval, amikor a bírónő meglátott minket, „bűnözőket”, csak elmosolyodott, megsimogatta a fejünket, mondott valamit az anyukáinknak és mindkettőnknek adott egy "Ne ugrálj!" csokoládét. Nagy kincs, sőt luxus akkoriban. Világos, hogy minden nap szerettünk volna visszatérni a Bíróságra. Na de: case closed. What a shame!

A második bűntett: Robin Hood kalandjai

A második, de abszolút nem az utolsó büntettem a munkáskönyvtárba előre megfontolt szándékkal való  betörésem volt. Történt volt, hogy az emberarcúbb rendszer a munkások művelődését is forradalmi céljának tűzte ki. Tehát építettek az utcánk végén egy kalyibát és kinevezték könyvtárnak. Sosem láttam ott semmilyen tolongást. Ellenben a Colos nevű haverom (alias Molnár Zoltán) és tettestársam egy hatalmas lehetőséget látott ebben. Hátha megvan ott a Robin Hood kalandjai is

Délután 6-kor, amikor már senki sem melózott ott, és a Mérges Őrnek sem volt ott semmi nyoma, lementünk a "könyvtárhoz". Felül volt egy nagy lyuk kivágva, amin én pont befértem. A Colos egyből tudta, hogy ki fog ott bemászni. Bakot tartott és huss, már bent is voltam. Arra egyikünk sem gondolt, hogy hogy fogok majd kijönni. A könyvtár tényleg gondolt a munkások műveltetésére. "Megvan a Robin Hood?" üvöltötte a Colos. Ez a tökvirág nem vette figyelembe, hogy csak elsős voltam, és nem mint ő, aki harmadikos volt. Mégis úgy 10 perc múlva sikerült az egyik nevet a könyvön kiolvasni. "Lenin összes művei 1. rész" kiabáltam ki neki. "Az nem kell, keresd a Robin Hoodot!". Persze nem találtam.

De jött egy jó ötletem. Az asztalon találtam egy ceruzát és mint már majdnem írástudó, beleírtam ákombákom betűkkel:" Itt járt a Filip Laci és a Colos. 127. utca 6 II. emelet 10". Na már csak ha interjút szeretnének velünk csinálni. Jött is a riporter, de rendőr egyenruhában és egyből előállította a betörőket. "Melyik és mennyi könyvet loptatok el?". Mondtuk, hogy egyet sem, mert nem volt ott meg a Robin Hood. "Kicsoda? Robi mi? Hol lakik?" Hát azt nem tudtuk. Ezzel a kihallgatás véget ért, mert a könyvtárat semmi kár nem érte. Még mindig megvolt a 3 Lenin könyv. Halleluja! Minden jó, ha vége jó. Na ennyi a bűnöző unokabátyád tetteiről. Van még más és több is. Mi volt Rózsa Sándor hozzám képest? Senki.

Ez nem csak az én történetem, hanem a "telepi" (Örs vezér tere) gyerekeké. Később a telepi tiniké. Nekem szuper idők voltak. Az Ági mindig arra kér, hogy meséljek neki, hogy legyen mit mesélnie a Zalánnak és a Budának. Add vagy küldd át neki ezt a történetet. Aztán majd megírom, hogyan fosztották ki a Munkás Könyvtárat, na meg, hogy milyen kalandjaink voltak a Mérges Őrrel, hogyan ugrott ki a Filip Peti 4 éves korában az első emeletről (semmi baja nem lett!), hogyan ütött majdnem el engem a HÉV kétszer is stb. stb.

A pofon

Szia Czinczy anyó! Ityeg még a fityeg? Mint ígértem volt, még egy történet. Imádtam olvasni az ágyban, de az apu ismeretlen okokból kifolyólag nem. Ezért csak kiordított, hogy „Lámpaoltás!”. Lekapcsoltam úgy egy percre, majd vissza.

Egyszer csak hallom, hogy nyílik a nagyszoba ajtaja, és egyből felismertem az apu csattogását. Időm már nem volt a paplan alá bújásra, de a Petykó teljesen alatta volt, mert a fény miatt nem tudott aludni. „Mit mondtam?!?!?!!!!” üvöltötte egy hang, ami kísértetiesen hasonlított az apu hangjára. Szinte beesett a szobába és felmérte a tett színterét. Az egyik lezserül fekszik és alszik, a másik bebújik a paplan alá és úgy csinál, mintha aludnia. Engem akar átvágni?!?! Egy végzett jogászt? És máris lerántotta a Péterről a paplant, és adott két fergeteges pofont neki. A Petykó meg arra ébredt, hogy életének nemzője veri valamiért.

Tovább már nem bírtam. Úgy elkezdtem röhögni, hogy csorogtak a könnyeim. Az apu nézett rám, nézett a Petykóra, és a biztonság kedvéért lekevert neki még egyet. Hát nincs igazság??? A Petykó, aki aljas módon belelőtte a nyilát a Jutka alvóbabájába, aki a tett után már nem tudta lecsukni a szemét és úgy nézett ki, mint egy orrszarvú szőke parókában és kék szemekkel?!?!!! Na ennyit erről.

A Cinenuovo jóvoltából október 21-től az Art mozik műsorkínálatába kerül az El akartam rejtőzni (Volevo nascondermi) c. olasz film, melynek rendezője Giorgio Diritti. A film Antonio Ligabue festő életének valós története játékfilmes feldolgozásban. Az Antonio szerepét megformáló Elio Germano ezért az alakításáért megkapta a 2020-as Berlini Filmfesztivál legjobb férfi színész díját. (A film 2021-ben az Olasz Filmakadémia David di Donatello díjait is elnyerte a legjobb film és a legjobb rendezés kategóriákban is.)

Ez a film – ahogy Gabriele La Posta, a Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatója, és Giovanni Cataluccio, az intézet munkatársa konferálta fel a sajtóvetítés előtt – méltó előhírnöke a 2020. november 6 -16 között megrendezésre kerülő 18. Olasz Filmfesztiválnak.

A film nem véletlenül 16+ korhatáros. Első harmadában sok csúfolódást és bántást kell a gyermek főhősnek elszenvednie egy svájci tanintézetben és a nevelőszülőknél egyaránt, csupán azért, mert más, mint a többiek. A felnőttek és gyerekek kegyetlensége és a kis Antonio vergődése szívfacsaró. A fizikailag és mentálisan is sérült fiú könnyű céltábla, pedig igyekszik elbújni, elrejtőzni a világ elől.  Gyerek is, sérült is, elhagyott árva is – a kiszolgáltatottak közt is a legkiszolgáltatottabb.

Felnőttként visszakerül Olaszországba, ahol a körülményei ugyan rosszabbak lesznek, de legalább a maga ura. A hideg és az éhség elválaszthatatlan társai a számkivetettnek, ám a csodálatos olasz vidék végre nyugtatja a lelkét. A Pó vidéki tájképek (operatőr: Matteo Cocco), hangulatok, színek, formák, szokatlan perspektívák nem csupán káprázatos vizuális élményt nyújtanak a nézőnek; a filmben ezek egyben – hasonlóan a  természeti képpel induló és záruló népdalokhoz – erős érzelmi kivetülések; a zárókép egyenesen beég a retinánkba.

A felnőttek és gyerekek itt a Pó vidékén is kegyetlenek tudnak lenni, de hála Istennek, akadnak jótét lelkek is. Antonio egy véletlennek köszönhetően bekerül egy festő stúdiójába, ahol hamar kibontakozik a tehetsége. Innen egyre feljebb és feljebb visz az út. Hősünk végre megtalálja azt, ami lényege, és egyben terápia mindenre és minden ellen. A fejlődés nem csupán képeinek minőségében, de emberi és művészi öntudatra ébredésében is fokozatosan megnyilvánul.

Van a filmnek egy halvány történelmi vonulata is, mely leheletfinom utalásokkal operál: de Chirico méltatja a kiállítást, a Ducéról is esik pár szó, tovább árnyalva a képet. A kor technikai vívmányait: a filmfelvevőt, a lemezjátszót, a motorokat és az autókat is megcsodálhatjuk, mivel hősünk ezeknek nagy híve. Mikor már jól megy neki, számos saját motorral rendelkezik, elegáns autója és saját sofőrje is van.

A sofőrrel való beszélgetései során jutunk igazán közel Ligabue gondolataihoz (a sofőr itt azt a szerepet tölti be, mint a drámákban a főhősnő mellett a társalkodónő), mert Antonio nem szószátyár alkat. Megkapó jelenet, mikor a már tehetős festő végre csináltat magának egy elegáns prémgalléros kabátot. Büszkén feszít benne, nem érti, miért néznek rá ferde szemmel a járókelők. Tán nem szép a kabát? - kérdi a sofőrtől. De, nagyon szép, csakhogy július van, és ilyenkor nem szoktak kabátot viselni, pláne ilyet nem.  Aki életében annyit fázott, mint én, annak ilyenkor is kell – így a festő.

Ligabue többször kerül elmegyógyintézetbe és kórházba élete során, a be- és kijutása körüli levélváltások és kérelmek is a film integráns részét képezik.

A vágy a boldogságra mindenki sajátja, legyen akármilyen. Antonio sem kivétel: vágyálmai egy vidéki fogadós nagydarab lánya köré fonódnak, ezek vizuális megjelenítései egyszerre varázslatosak és megrendítők.

Nem csoda, hogy a főszereplő megkapta a legjobb férfi színésznek járó díjat, tényleg elképesztő az alakítása. Sérült emberek megformálása egyszerre hálás és hálátlan feladat: késélen táncol a színész, hogy ne legyen se túl sok, se túl kevés. Itt mindvégig érezzük, az embert mutatja meg; az alakítás nem kanyarodik az olcsó vagy a giccses felé. Minden gesztus hiteles – az esendő lélek egyre jobban megérinti a szívünket.

A téma hasonlósága miatt az embernek óhatatlanul eszébe jut a Jim Sheridan rendezte Bal lábam c. ír-angol filmdráma, Daniel Day-Lewissal a főszerepben, aki szintén fantasztikus alakítást nyújtott. Meg merem kockáztatni (pedig az említett film és a színész is kedvencem), hogy Elio Germano még nála is nagyobbat alakít, nem mintha szükség volna bármilyen összehasonlításra.

Mindkét film a manapság oly divatos szóval kifejezve „érzékenyítő”: a nézőnek rá kell döbbennie (ha addig nem tudta volna), hogy a torz külső nem feltétlenül takar torz lelket, mint ahogy a csíndús külső sem mindig párosul nemes lélekkel. Ez persze roppant sablonos felismerés, de sokan a mai napig – fájdalom – még idáig sem jutottak el.

A film a szenvedésből, fájdalomból megszülető művészet diadalát hirdető festői életrajzi filmek (Csontváry, Lautrec, Frieda, Basquiat stb.) közé sorolható. Megismerhetjük a Ligabue életmű egy-egy jelentősebb művének hátterét is, mindez segíti az arcképek, önarcképek s a híres állatos képek értelmezését. Ezért képzőművész tanoncoknak kötelező, a képzőművészet iránt érdeklődőknek pedig erősen ajánlott mű, ami, ha csak ennyit adna, sem volna kevés, de ennél sokkalta többet kapunk.

A film a festő teljes életén és művészi pályáján átívelő mű, melyet megindultság nélkül nehéz végignézni, még a legkérgesebb szívűek sem szabadulnak a hatása alól. Jobb emberek leszünk tőle, a katarzis garantált.

Márpedig nagyon kell, hogy jobb emberek legyünk.

Borsovszky Éva,

2020. november

1942 nyarán, a megvilágosodás egy igen ritka pillanatában, mely alacsonyrendű bürokratikus munkám végzése közben olykor rám törhetett, elhatároztam, beutazom az Amazonas őserdeit, hogy a természet ölén, a vadak közt élhessek, hogy megtanuljak íjjal-nyíllal bánni, ismeretlen állatok húsával,  hihetetlen formájú gyümölcsökkel, még sosem látott rovarok lárváival és fák gyökereivel táplálkozni.

                Egy rövid Yurimaguas[1]-beli tartózkodás után, ahol a fojtogató hőség dacára tudtam valamicskét aludni, éppen elfoglaltam helyem annak a hidroplánnak a kabinjában, ami Massiseából ideröpített és ami majd végcélomra is elszállít, mikor egy utazó, aki a tőlem jobbra eső ülést foglalta el – szemüveges, kopasz férfi, kinek külsejében volt valami papos vagy ügyvédszerű – megkérdezte tőlem:

                „ Mit gondol, hány repülő zuhant le már ebben az évben ezen az útvonalon?"

S mivel fogalmam se volt róla, kíméletlenül kijelentette:

                „Pontosan hat, ha a miénket is beleszámolnánk."

                Mondtam neki, ne aggódjon, ez  elég rendes arány,  teljesen megfelel a világ e részén  bonyolódó légiforgalomnak – ami egy-négy járatot tesz ki egy héten a légitársaság nagyságától függően –, s mivel a miénk történetesen az egyik legnagyobb, tehát a baleseti aránya is nagyobb.

                Úgy tűnt, okfejtésem kellemetlenül érintette. Biztosított róla, hogy ő egyáltalán nem fél, következésképpen nincs rá szükség, hogy statisztikai adatokkal nyugtatgassam, (mivel pontosan a balesetek időegység és hely szerinti megoszlásának normálgörbéjéről stb. magyaráztam neki ), és különben is, minden teljességgel kedvezőtlen valószínűség ellenére sem a haláltól, hanem maradványainak megszentségtelenítésétől tart leginkább, attól, hogy a vadak kezébe kerülve, húsát esetleg feldarabolják, megőrlik, besózzák vagy más egyéb olyan kezelésnek vetik alá, mely az ő pozíciójában méltóságon aluli.

                „Elképzelésem szerint a jog megtestesítőjének olyan embernek kell lennie, aki ment minden bűntől és fogyatékosságtól."

                Meg kellett nyugtatnom, hogy a kannibalizmus kihalóban van, mivel a hittérítés egyre eredményesebbé válik, s különben is, sokkal hasznosabbnak mondható, ha az embert egy másik ember eszi meg, mintsem férgek, hangyák vagy piranhák falnák fel.

                „Ebben azért ne legyen olyan biztos" - kiáltott fel. „Nagyon jól tudhatná, hogy a hittérítés ezen a vidéken csöppet sem volt eredményes, mivel az indiánokat  kötelezték, hogy  ültetvényeken dolgozzanak."

                Csupán egy bólintásra szorítkoztam válaszképpen, hogy békében csodálhassam az erdő komor zöldjét, amint a látóhatár tüzes vonalán túli kékesszürke ködpárából kibontakozik.

                Kivettem egy szobát egy kis szállóban a folyó partján, s így az ablakomból is láthattam, mint nyúlik bele ezüstcsíkja a végtelenbe.

                Csöndes fogadó volt, alig volt utazó a hallban vagy a teraszon, s már előre örvendeztem azon, milyen kedvező időszakot sikerült kifognom, mikor egy nagy busz motorjának berregése, s az azt is túlharsogó fülsiketítő zaj ráébresztett arra, mekkorát tévedtem.

                Csapatostul tódultak kifelé a buszból, filmfelvevőket és fényképezőgépeket lóbálva és csattogtatva minden irányba: rágógumi, angol szó, hangosan nyitódó és csukódó ajtók.

                Mindegyikük a Maracaburuk felől akart pontos információkat szerezni, míg az idegenvezető a szobaárakról tárgyalt a tulajdonosnővel.

                Valami rémlett arról, hogy e törzs indiánjai halálos ellenségei a Carajonéknak, noha tőlük lesték el a mágikus szűrők és a curare méreg elkészítésének művészetét.

Minden hónapban, az esős évszakot kivéve, leeveznek kenuikkal, s bejárnak a folyóparti falusi piacra, hogy eladják híres sózott húsaikat, gyógyfüveiket, továbbá – persze nagy titokban – mérgeiket, mellyel kivívták oly sok környékbeli leendő vigasztalhatatlan özvegy elismerését.

                Míg ezekről meséltem nekik, odajött az egyik turista, és megkérdezte tőlem, hogy vajon árulnak-e itt zsugorított koponyákat, és milyen magasra rúgnak az árak.

                Éppen nekifogtam volna a  válasznak, mikor a szállodatulajdonos, aki szintén beszélt angolul, közbevágott:

                „Itt, ugyan dehogy. Ezeket Limában találhatja meg, olyan boltokban, ahol antik dolgokat és helybéli érdekességeket árulnak."

                Éppen nyitottam volna a számat, hogy megcáfoljam, – mivel nem messze tőlünk, ahogy arról még Yurimaguasban informáltak, volt a Jivaróknak egy tábora, akik állandó cserekereskedelmet tartottak fenn a fehérekkel: zsugorított koponyákat adtak el nekik, s más indián törzsekkel is kereskedtek, ezektől frissen vágott fejeket szereztek be – mikor megfogta a karomat és suttogva, spanyolul a következőket mondta:

                „Ne mondjon nekik semmit. Hát nem látja, hogy ezzel a fejfelvásárló mániájukkal valódi mészárlásokat szítanak az indiánok között, akik félve a megtorlástól, nem merik megtagadni a koponyák árusítását, s mivel már elfogyott a készletük, kénytelenek újakat szerezni?"

                „Nem inkább a haszon ösztönzi őket? Egyetlen kereskedőnek sem kutyakötelessége a keresletnek százszázalékosan megfelelni" véltem.

                „Talán maga nem tudja, de az indiánok nagyon is jól emlékeznek minden őket ért atrocitásra, amiért nem tudtak annyi gumit beszolgáltatni, amennyit az angolok követeltek tőlük? És most, hogy idejön egy csorda amerikai, és fehérek fejét követelik tőlük, pánikba esnek, s próbálnak ott fejeket beszerezni, ahol csak tudnak. Vadaknak kiáltják ki őket, mert  pár szerzetest és telepest lefejeztek.  Nem akarom védeni őket, de ha egy nap az én fejemet vágnák le és adnák el a turistáknak, pontosan tudnám, kinek a hibájából történne. A Maracaburuk, például, természetüknél fogva szelídek és békések. De  mivel a Jivarók leigázták őket, és kötelesek nekik fejeket beszolgáltatni, kénytelenségből kannibálokká lettek, hogy mindaz, ami a foglyaikból megmarad, ne menjen veszendőbe.”

                Ekkor egy hölgy vágott közbe a szállodatulajdonos mondókájába, hogy megtudakolja, odabenn nem volna-e lehetséges egy pár kicsiny fejet vásárolni, gyerekfejeket, mondjuk, dísznek a kocsija hátsó ablakába. Ha lehetséges, fehér gyerekeket, s ha választani lehet, leginkább francia gyerekeket szeretne. Egyszerűen imádja a csöpp francia gyerekeket, mióta látott és hallott a "fakereszt kis énekesei"[2]-ről.

                A szállodatulajdonos az égre fordította a tekintetét és otthagyott a nővel. Meglehetősen kövér hölgy volt, de még szép és fiatal. Mikor beszélt, olyan elragadtatás volt a hangjában, mely a gyerekek iránti szeretetét megkérdőjelezhetetlenné tette. 

                Elárulta nekem, hogy számos – az állatok és lelencek megsegítésére szerveződött– társaság és humanitárius egyesület tagja, s hogy Miami-beli házában trópusi halakból álló értékes gyűjteménye van.

                Mondtam neki, ne aggódjon, mert Limában meglehetősen kedvező áron be tudja szerezni az óhajtott gyermekfejeket, és talán – ki tudja – még francia esetleg kanadai gyermekfejekre is szert tehet a dzsungelben lezuhant repülőgépekről.

                Aznap reggel sétára indultam a folyópart mentén. Jobbra, a fákkal szegélyezett part végén kis tér terült el,  közepén, a pálmafák fölé magasodva egy kissé ívelt oszlop tört az ég felé. Hatalmas, hengerformájú gránitoszlop volt, mely zavarba ejtően anakronisztikus, keverék monstrumnak tűnt.

                Nini, csak nem valami fallikus jelkép akar ez lenni, ami mondjuk meglehetősen helyénvalónak tűnne mondjuk Delphoiban vagy Mükénében, de mit keres ez itt, az Amazonas partján álló  keresztény falucskában? Vagy  Orellananak[3] valamiféle homályos mitológiai utalása volna tán az Amazonassal kapcsolatban? 

                Mikor hátraléptem, hogy jobb látószögből is szemrevételezhessem, észrevettem, hogy a gigantikus tagnak hiányzanak a heréi, amit persze könnyen magyarázhatnánk a hatóságok prűdségével. Sőt mi több, a makk is hiányzik róla, vagy éppen csak alig jelzésszerűen van jelen, lehet, hogy a művész dicséretes stilizáló hajlamának betudhatóan, mely egy mindig éber cenzúra vakbuzgalmát érzi a háta mögött.

                Egy olyasféle felirat, mely általában a köz háláját hivatott kifejezni a fronton elesettek iránt, csak fokozta zavaromat.

                Mint kiderült, az emlékművet a Maracaburuk által a kereszténység oltárán feláldozott mártírok emlékére emelték. Egy hosszú lista következett, rajta különféle szerzetesek és tisztelendő atyák, számos katona, köztük négy főhadnagy, tizennégy tisztes, továbbá számtalan közkatona és rendőr neve állt.

                Míg az oszlopon a szigorú abc és rang szerinti sorrendben felvésett neveket böngésztem, hirtelen egy talpig feketébe öltözött kis öregasszony tűnt fel. Szomorú ám leírhatatlanul kecses léptekkel tartott az oszlop felé. Az emlékművet védő szegélyrácshoz ment és beletett pár virágot a tábla közelében e célra elhelyezett fémdobozkába. A nénét látván, szinte katonabandát véltem hallani a távolban, s nagy gyöngédség lett volna úrrá rajtam, ha nem láttam volna azt a kérlelhetetlen alakzatot, ami mindenféle sajnálatot lehetetlenné tesz.

                Kezdeti kíváncsiságomat  szenvedélyes érdeklődés váltotta fel, mikor megláttam, hogy az öregasszony haja olyan frizurába van tornyozva, ami elkerülhetetlenül a görög hajviseletet juttatja az ember eszébe.

                Odamentem hozzá – bacchánsnő, vagy síró alak, aki száműzött istenségének legutolsó maradékán tengődik? – és csak hogy mondjak valamit, megkérdeztem tőle – ezt csupán teljes zavarodottságommal magyarázhatom – milyen nap volt aznap, s mi annak a helynek a neve.

                „Mártírok tere" válaszolta mosolyogva és hozzátette „Amikor csak visszatérek ide, mindig úgy érzem, mindjárt megbolondulok. Ne haragudjon, uram, de nem tudnám megmondani, milyen nap is van ma."

                Mikor újra a szállodában voltam, követeltem, hogy a szállodatulajdonosnő rögvest mondja el nekem, mi a magyarázata annak, hogy a Mártírok terén azoknak a szent embereknek az emlékét ilyen pogány jel örökíti meg.

                A nő elmagyarázta, hogy az az emlékmű nem férfi nemiszervet ábrázol, hanem  kolbászt.

                Látván megrökönyödésemet, a jóasszony magyarázólag hozzátette:

                „Azért van ez így, mert az áldozatokból a Macaburuk kolbászt csináltak."

                „A legjobb mészárosok a környéken" tette hozzá a tulajdonosnő férje, aki a pultra könyökölve éppen újságot olvasott.

                „Régen történt ez az eset? " kérdeztem némi zavarral a hangomban, mivel a tulajdonos megjegyzése meglehetősen irritált.

                „Pontosan három éve" válaszolta a férfi, s abbahagyta az olvasást. ’ „Azóta a Maracaburu falu, mi csak pár mérföldre van innen, az egyik legjobban látogatott kegyhely lett egész országban. Csúcsszezonban nincs elég szobánk, hogy el tudjuk szállásolni a zarándokokat.”

                „Dacára annak, hogy egy teljesen új szálloda is felépült azóta" tette hozzá a felesége keserűen. „Képzelje csak el, még az ebédlőt is tele kell raknunk matracokkal és függőágyakkal."

                Ebédnél bemutattak Saravia atyának. A tulajdonos elmondta neki, hogy Limából érkeztem, és hogy még nem ismerem annak a csodának a történetét, ami a mártírok maradványaival megesett.

                „Don Pedro Irribaureguit – egy rokonomat – éppen akkortájt nevezték ki a kerület püspökévé" mondta az atya, „amikor sürgősen hivatott, hogy kifaggasson egy olyan eseménnyel kapcsolatban, melynek teológiai és gyakorlati vonatkozásai a legirreálisabb és leggroteszkebb formát öltötték.

                "Kiderült ugyanis, hogy egy csapat Maracaburu indián számos papot, katonát és rendőrt darabolt fel, és húsukat  összedolgozta a környező falvakból ellopott disznók és kutyák húsával. Engem bíztak meg azzal, hogy kitaláljam a módját, miként volna lehetséges a maradványokat keresztényi módon eltemetni, de legelőször is azt megtudni, hogy mindez egyáltalán kivitelezhető-e.”

                Egy, a határ felé utazó kapitány ült le az asztalunkhoz. Meghatározhatatlan korú volt, de egyenruhája úgy feszült rajta, mintha ráöntötték volna. Barátságosan köszöntött bennünket, kijelentette, hogy  Mirasoles-nek hívják, s annak a bizottságnak a tagja, melynek feladata a határ irányának meghatározása azon a zónákon, melyekre az érvényben lévő  egyezmények nem eléggé  egyértelműen vonatkoznak. Nyilvánvalóan nem érdektelen aspektusa a kérdésnek, hogy két ország olyan területekkel kapcsolatban keveredik vitába, amit kannibál törzsek laknak, s amely területre mindkét ország igényt tart, ugyanakkor mindkettő kijelenti, hogy az ottani kannibál törzsek a másik ország szülöttei. Ezen és egyéb ellenmondások, melyeket nem egészen értettem kristálytisztán, a kapitány munkáját igencsak megnehezítették.

                Mikor a kapitány a szállodatulajdonosnőtől arról értesült, hogy Saravia  atya épp egy történetet kezdett el nekem mesélni, elnézésünket kérte, hogy félbeszakított minket, és rögvest egy másik asztalhoz akart átülni, de mi visszainvitáltuk az asztalunkhoz azzal, hogy nincsen semmi titkolni való a történetben, és voltaképpen még hasznunkra is tudna lenni bizonyos  részletek tisztázásában.

                Hálásan elfogadta az ajánlatunkat s máris készen álltunk a történet folytatásának meghallgatására.

                „Mint az imént mondottam volt " folytatta a pap " a probléma nem volt csekély. „Adható-e keresztényi temetés olyan maradványoknak, melyben teljességgel lehetetlen megkülönböztetni az emberi maradványokat az állatitól, nem beszélve más egyéb hozzávalókról, melyeket igen fájdalmas volna még csak említeni is."

                „De hisz ez a világ legegyszerűbb feladata" jelentette ki a katona, aki számára minden probléma egyszerűnek tűnt. „Nem kellett mást tenniük, csak meghatározni a keverék minden egyes alkotórészének arányát és mennyiségét, s a kolbászokat annak alapján szétválasztani úgy, hogy megfelelő arányban legyen képviseltetve a papság, a katonaság, valamint az állatok, majd külön-külön elhantolni őket, még akkor is, ha valójában a keverék meghatározhatatlan. Minden csak a pontos arány meghatározásának kérdése."

                „Mint ahogy ön is rámutatott: pontosan ez volt a probléma. De a Maracaburuk, kik féltékenyen őrizték gyártási titkukat, mivel féltek attól, hogy más törzsek ennek ismeretében kiszoríthatják őket a piacról, inkább hagyták volna magukat felnégyeltetni, mintsem elárulni az arányokat.

                „De az hogy derült egyáltalán ki, hogy a Maracaburuk a kolbászt emberi húsból készítették? "

                „Miután pár misszionáriusnak nyoma veszett, valakinek eszébe jutott, hogy valami hasonló eset történt kb. ötven évvel ezelőtt, mikor a dominikánusoknak valamiért meg kellett változtatniuk korábban használt útvonalaikat, hogy Braziliában küldetésüket teljesíteni tudják. Ez, azok közt indiánok között, kik számára ők állandó táplálékot jelentettek, olyan éhínséget eredményezett, hogy csak kevesen élték  túl az esetet."

                „Tudom" vetette közbe a kapitány. "Az éhségtől hajtva átvágtak a határon és megtámadták a falukat és az ültetvényeket. Egészen Iquitos-ig is eljutottak volna, ha csapataink hősies ellenállása megállásra nem kényszeríti őket, s  a telepesek segítségével meg nem semmisítik őket.

                „Hogy tovább fűzzem a történetet fonalát, mikor az eltűnések száma aggasztó méreteket öltött, a rendőrség átfésülte a kérdéses területet, de ennek nem volt más eredménye, minthogy számos rendőrnek is nyoma veszett."

                „Ekkor avatkozott be az ügybe a hadsereg " örvendezett Mirasoles, s ha lehet még jobban feszült keblén az egyenruha, amin – úgy tűnt – több gomb fénylett, mint valaha.

                „Ennek eredményeképpen pedig majdnem egy egész regiment tűnt el a föld színéről" folytatta a pap rendíthetetlenül.

                Eszembe jutottak a kis öregasszony virágai, meg a plaketten megörökített négy főhadnagy, tizennégy tisztes meg a csuda tudja pontosan hány közkatona, s mindezt most hirtelen nagyon  emberinek, szinte ismerősnek tetszett.

                De a kapitány folytatta:

                „Azt azért mégiscsak nekünk köszönhették, hogy az indiánok bevallották a hittérítők meggyilkolását."

                „A szörnyű tények végül mégiscsak kitudódtak, néhány indián bevallotta – talán a vallatástól való félelmében –  hogy részt vett a mészárlásban."

                „Ekkor kiadták parancsba a vadak által behozott hús azonnali lefoglalását" mennydörögte Mirasoles, s megragadta a lehetőséget, hogy ügybeli szerepét részletesen taglalja. „Akkortájt még csak hadnagy voltam" tette hozzá szerényen.

                Az ebéd végeztével kiültünk a teraszra, hogy elkortyoljuk kávénkat. Egy szemüveges férfi, aki ismerte Mirasolest és Saraviát, odajött asztalunkhoz és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Igen izgatottnak látszott. Elmondta nekünk, hogy számos fenyegető levelet kapott egy kereskedőket érintő üggyel kapcsolatban, melyben közvetítőként kellett működnie.

                Saravia atya folytatta:

                „Midőn az elkobzást végrehajtották a vásárokon és a piacokon, megtörtént a maradványok  elföldelése – mindenféle megkülönböztetés nélkül – egy közös sírba, s az áldozatok neve felkerült az emlékplakettre. Mgr[4] Irribáregui, aki a gyászszertartást cerebrálta, megindító dicshimnuszokat zengett. Siratta a hiányzó fejeket, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy nincs remény megtalálásukra, mivel a Jivarók hajthatatlanok voltak, s nagy tételben kellett volna fejeket vásárolni tőlük, hogy a civilizált emberek fejét meg tudják különböztetni a vadakétól, s hogy a fejeket azonosítani lehessen. Mindehhez természetesen különleges kormánytámogatásra, továbbá a környék minden hívőjének együttmunkálkodására lett volna szükség. Ő pedig felvállalata az ügyet: számított mind a kormány, mind a lakosság nagylelkűségére."

                A harmadik nap reggelén a sírt üresen találták és általános megdöbbenést keltett, mikor kiderült, hogy a maradványoknak nyoma veszett. A papokat és a telepeseket félelemmel vegyes felháborodás  töltötte el. A katonaságot és a rendőrséget riasztották, kijárási tilalmat rendeltek el, és a környéken több indiánt lelőttek.

                „A mészárlás miatt úgy tűnt, veszélybe kerül az egész környék gazdasága, ha a bennszülött lakosságot meg kell tizedelni, hiszen ők végezték a munka dandárját, és ők szolgáltatták az idegenforgalmi látványosságot is" jegyezte meg találóan Mirasoles.

                „Az isteni gondviselésnek köszönhetően" folytatta Saravia atya  „néhány indián a püspök színe elé kerülhetett és elmesélhette mindazt, aminek szemtanúi lehettek. Kicsivel éjfél után, mikor éppen  kunyhóikba tértek volna meg, – állításuk szerint –  hirtelen valami nagy vakító fényt észleltek. Az éjszakát nagy villámlás és harsonaszó töltötte be, s  látták, amint a sír feltárul és a kolbászok a mennybe szállnak."

                Mgr Irribáuregui megszakasztotta aznapi visszaútját Iquitosba, és egybehíván a papságot, valamint a  helyiek prominens képviselőit, ünnepélyesen kinyilvánította: csoda történt. Nagy ünnepséget rendeztek, és mindenki örömére, az indiánokat, akiket a mészárlásban és a hús besózásában való részvételükért ki akartak végezni, elengedték. Ott helyben elhatározták egy emlékmű felállítását, és Mgr Irribáuregui  ragaszkodott hozzá, hogy alakja kolbászt formázzon.

                „Prelátusi személye és hajlott kora iránti tiszteletből elfogadtuk ezt az ötletét, mely számunkra meglehetősen abszurdnak és nevetségesnek tűnt. Óvatos ellenvetéseinkre azt válaszolta, hogy ez a mulandó hús számára leckét ad szerénységből, és örök példát mutat majd, mire is képes a kereszténység kebelébe megtért ember."

                Az idő igazolta a püspök állítását, mert az idezarándoklók száma évről évre csak nő, s már egy bazilika felépítését is rebesgetik.

                Saravia atya, történetét bevégezvén, órájára pillantott, majd kijelentette, hogy hívja a kötelesség, s távozott.

                Alighogy elment, a szemüveges férfi odafordult hozzám, és vészjóslóan az

alábbiakat mondta:

                „Amit persze a jámbor tisztelendő nem tud, az az, hogy a következő napon a hírhedt kolbászok újra felbukkantak minden piacon és élelmiszerboltban. A háziasszonyok megvették, mi pedig megettük őket, s arra senki sem gondolt, hogy akik a csodát észlelték, nem  mások, mint akik a húst eladták. A kereskedők közti késhegyre menő harc tette lehetővé, hogy megtudjam az igazságot. Magisztrátusi minőségemben az égvilágon mindent megtettem, hogy elfedjem a valót, csakhogy elkerüljük a botrányt, de az egyszer elkerülhetetlenül ki fog robbanni.

1] Kikötőváros Peruban

[2] Párizsi fiúkórus

[3] Francisco de Orellana, spanyol konkvisztádor, aki először hajózta végig az Amazonast

[4] Monsignor,  egyfajta megszólítás a katolikus egyház papság egyes tagjai számára, egyes országokban a püspökök megszólítására használják