LEOPOLDO CHARIARSE: ELFOGADHATATLAN  KEVERÉK

1942 nyarán, a megvilágosodás egy igen ritka pillanatában, mely alacsonyrendű bürokratikus munkám végzése közben olykor rám törhetett, elhatároztam, beutazom az Amazonas őserdeit, hogy a természet ölén, a vadak közt élhessek, hogy megtanuljak íjjal-nyíllal bánni, ismeretlen állatok húsával,  hihetetlen formájú gyümölcsökkel, még sosem látott rovarok lárváival és fák gyökereivel táplálkozni.

                Egy rövid Yurimaguas[1]-beli tartózkodás után, ahol a fojtogató hőség dacára tudtam valamicskét aludni, éppen elfoglaltam helyem annak a hidroplánnak a kabinjában, ami Massiseából ideröpített és ami majd végcélomra is elszállít, mikor egy utazó, aki a tőlem jobbra eső ülést foglalta el – szemüveges, kopasz férfi, kinek külsejében volt valami papos vagy ügyvédszerű – megkérdezte tőlem:

                „ Mit gondol, hány repülő zuhant le már ebben az évben ezen az útvonalon?"

S mivel fogalmam se volt róla, kíméletlenül kijelentette:

                „Pontosan hat, ha a miénket is beleszámolnánk."

                Mondtam neki, ne aggódjon, ez  elég rendes arány,  teljesen megfelel a világ e részén  bonyolódó légiforgalomnak – ami egy-négy járatot tesz ki egy héten a légitársaság nagyságától függően –, s mivel a miénk történetesen az egyik legnagyobb, tehát a baleseti aránya is nagyobb.

                Úgy tűnt, okfejtésem kellemetlenül érintette. Biztosított róla, hogy ő egyáltalán nem fél, következésképpen nincs rá szükség, hogy statisztikai adatokkal nyugtatgassam, (mivel pontosan a balesetek időegység és hely szerinti megoszlásának normálgörbéjéről stb. magyaráztam neki ), és különben is, minden teljességgel kedvezőtlen valószínűség ellenére sem a haláltól, hanem maradványainak megszentségtelenítésétől tart leginkább, attól, hogy a vadak kezébe kerülve, húsát esetleg feldarabolják, megőrlik, besózzák vagy más egyéb olyan kezelésnek vetik alá, mely az ő pozíciójában méltóságon aluli.

                „Elképzelésem szerint a jog megtestesítőjének olyan embernek kell lennie, aki ment minden bűntől és fogyatékosságtól."

                Meg kellett nyugtatnom, hogy a kannibalizmus kihalóban van, mivel a hittérítés egyre eredményesebbé válik, s különben is, sokkal hasznosabbnak mondható, ha az embert egy másik ember eszi meg, mintsem férgek, hangyák vagy piranhák falnák fel.

                „Ebben azért ne legyen olyan biztos" - kiáltott fel. „Nagyon jól tudhatná, hogy a hittérítés ezen a vidéken csöppet sem volt eredményes, mivel az indiánokat  kötelezték, hogy  ültetvényeken dolgozzanak."

                Csupán egy bólintásra szorítkoztam válaszképpen, hogy békében csodálhassam az erdő komor zöldjét, amint a látóhatár tüzes vonalán túli kékesszürke ködpárából kibontakozik.

                Kivettem egy szobát egy kis szállóban a folyó partján, s így az ablakomból is láthattam, mint nyúlik bele ezüstcsíkja a végtelenbe.

                Csöndes fogadó volt, alig volt utazó a hallban vagy a teraszon, s már előre örvendeztem azon, milyen kedvező időszakot sikerült kifognom, mikor egy nagy busz motorjának berregése, s az azt is túlharsogó fülsiketítő zaj ráébresztett arra, mekkorát tévedtem.

                Csapatostul tódultak kifelé a buszból, filmfelvevőket és fényképezőgépeket lóbálva és csattogtatva minden irányba: rágógumi, angol szó, hangosan nyitódó és csukódó ajtók.

                Mindegyikük a Maracaburuk felől akart pontos információkat szerezni, míg az idegenvezető a szobaárakról tárgyalt a tulajdonosnővel.

                Valami rémlett arról, hogy e törzs indiánjai halálos ellenségei a Carajonéknak, noha tőlük lesték el a mágikus szűrők és a curare méreg elkészítésének művészetét.

Minden hónapban, az esős évszakot kivéve, leeveznek kenuikkal, s bejárnak a folyóparti falusi piacra, hogy eladják híres sózott húsaikat, gyógyfüveiket, továbbá – persze nagy titokban – mérgeiket, mellyel kivívták oly sok környékbeli leendő vigasztalhatatlan özvegy elismerését.

                Míg ezekről meséltem nekik, odajött az egyik turista, és megkérdezte tőlem, hogy vajon árulnak-e itt zsugorított koponyákat, és milyen magasra rúgnak az árak.

                Éppen nekifogtam volna a  válasznak, mikor a szállodatulajdonos, aki szintén beszélt angolul, közbevágott:

                „Itt, ugyan dehogy. Ezeket Limában találhatja meg, olyan boltokban, ahol antik dolgokat és helybéli érdekességeket árulnak."

                Éppen nyitottam volna a számat, hogy megcáfoljam, – mivel nem messze tőlünk, ahogy arról még Yurimaguasban informáltak, volt a Jivaróknak egy tábora, akik állandó cserekereskedelmet tartottak fenn a fehérekkel: zsugorított koponyákat adtak el nekik, s más indián törzsekkel is kereskedtek, ezektől frissen vágott fejeket szereztek be – mikor megfogta a karomat és suttogva, spanyolul a következőket mondta:

                „Ne mondjon nekik semmit. Hát nem látja, hogy ezzel a fejfelvásárló mániájukkal valódi mészárlásokat szítanak az indiánok között, akik félve a megtorlástól, nem merik megtagadni a koponyák árusítását, s mivel már elfogyott a készletük, kénytelenek újakat szerezni?"

                „Nem inkább a haszon ösztönzi őket? Egyetlen kereskedőnek sem kutyakötelessége a keresletnek százszázalékosan megfelelni" véltem.

                „Talán maga nem tudja, de az indiánok nagyon is jól emlékeznek minden őket ért atrocitásra, amiért nem tudtak annyi gumit beszolgáltatni, amennyit az angolok követeltek tőlük? És most, hogy idejön egy csorda amerikai, és fehérek fejét követelik tőlük, pánikba esnek, s próbálnak ott fejeket beszerezni, ahol csak tudnak. Vadaknak kiáltják ki őket, mert  pár szerzetest és telepest lefejeztek.  Nem akarom védeni őket, de ha egy nap az én fejemet vágnák le és adnák el a turistáknak, pontosan tudnám, kinek a hibájából történne. A Maracaburuk, például, természetüknél fogva szelídek és békések. De  mivel a Jivarók leigázták őket, és kötelesek nekik fejeket beszolgáltatni, kénytelenségből kannibálokká lettek, hogy mindaz, ami a foglyaikból megmarad, ne menjen veszendőbe.”

                Ekkor egy hölgy vágott közbe a szállodatulajdonos mondókájába, hogy megtudakolja, odabenn nem volna-e lehetséges egy pár kicsiny fejet vásárolni, gyerekfejeket, mondjuk, dísznek a kocsija hátsó ablakába. Ha lehetséges, fehér gyerekeket, s ha választani lehet, leginkább francia gyerekeket szeretne. Egyszerűen imádja a csöpp francia gyerekeket, mióta látott és hallott a "fakereszt kis énekesei"[2]-ről.

                A szállodatulajdonos az égre fordította a tekintetét és otthagyott a nővel. Meglehetősen kövér hölgy volt, de még szép és fiatal. Mikor beszélt, olyan elragadtatás volt a hangjában, mely a gyerekek iránti szeretetét megkérdőjelezhetetlenné tette. 

                Elárulta nekem, hogy számos – az állatok és lelencek megsegítésére szerveződött– társaság és humanitárius egyesület tagja, s hogy Miami-beli házában trópusi halakból álló értékes gyűjteménye van.

                Mondtam neki, ne aggódjon, mert Limában meglehetősen kedvező áron be tudja szerezni az óhajtott gyermekfejeket, és talán – ki tudja – még francia esetleg kanadai gyermekfejekre is szert tehet a dzsungelben lezuhant repülőgépekről.

                Aznap reggel sétára indultam a folyópart mentén. Jobbra, a fákkal szegélyezett part végén kis tér terült el,  közepén, a pálmafák fölé magasodva egy kissé ívelt oszlop tört az ég felé. Hatalmas, hengerformájú gránitoszlop volt, mely zavarba ejtően anakronisztikus, keverék monstrumnak tűnt.

                Nini, csak nem valami fallikus jelkép akar ez lenni, ami mondjuk meglehetősen helyénvalónak tűnne mondjuk Delphoiban vagy Mükénében, de mit keres ez itt, az Amazonas partján álló  keresztény falucskában? Vagy  Orellananak[3] valamiféle homályos mitológiai utalása volna tán az Amazonassal kapcsolatban? 

                Mikor hátraléptem, hogy jobb látószögből is szemrevételezhessem, észrevettem, hogy a gigantikus tagnak hiányzanak a heréi, amit persze könnyen magyarázhatnánk a hatóságok prűdségével. Sőt mi több, a makk is hiányzik róla, vagy éppen csak alig jelzésszerűen van jelen, lehet, hogy a művész dicséretes stilizáló hajlamának betudhatóan, mely egy mindig éber cenzúra vakbuzgalmát érzi a háta mögött.

                Egy olyasféle felirat, mely általában a köz háláját hivatott kifejezni a fronton elesettek iránt, csak fokozta zavaromat.

                Mint kiderült, az emlékművet a Maracaburuk által a kereszténység oltárán feláldozott mártírok emlékére emelték. Egy hosszú lista következett, rajta különféle szerzetesek és tisztelendő atyák, számos katona, köztük négy főhadnagy, tizennégy tisztes, továbbá számtalan közkatona és rendőr neve állt.

                Míg az oszlopon a szigorú abc és rang szerinti sorrendben felvésett neveket böngésztem, hirtelen egy talpig feketébe öltözött kis öregasszony tűnt fel. Szomorú ám leírhatatlanul kecses léptekkel tartott az oszlop felé. Az emlékművet védő szegélyrácshoz ment és beletett pár virágot a tábla közelében e célra elhelyezett fémdobozkába. A nénét látván, szinte katonabandát véltem hallani a távolban, s nagy gyöngédség lett volna úrrá rajtam, ha nem láttam volna azt a kérlelhetetlen alakzatot, ami mindenféle sajnálatot lehetetlenné tesz.

                Kezdeti kíváncsiságomat  szenvedélyes érdeklődés váltotta fel, mikor megláttam, hogy az öregasszony haja olyan frizurába van tornyozva, ami elkerülhetetlenül a görög hajviseletet juttatja az ember eszébe.

                Odamentem hozzá – bacchánsnő, vagy síró alak, aki száműzött istenségének legutolsó maradékán tengődik? – és csak hogy mondjak valamit, megkérdeztem tőle – ezt csupán teljes zavarodottságommal magyarázhatom – milyen nap volt aznap, s mi annak a helynek a neve.

                „Mártírok tere" válaszolta mosolyogva és hozzátette „Amikor csak visszatérek ide, mindig úgy érzem, mindjárt megbolondulok. Ne haragudjon, uram, de nem tudnám megmondani, milyen nap is van ma."

                Mikor újra a szállodában voltam, követeltem, hogy a szállodatulajdonosnő rögvest mondja el nekem, mi a magyarázata annak, hogy a Mártírok terén azoknak a szent embereknek az emlékét ilyen pogány jel örökíti meg.

                A nő elmagyarázta, hogy az az emlékmű nem férfi nemiszervet ábrázol, hanem  kolbászt.

                Látván megrökönyödésemet, a jóasszony magyarázólag hozzátette:

                „Azért van ez így, mert az áldozatokból a Macaburuk kolbászt csináltak."

                „A legjobb mészárosok a környéken" tette hozzá a tulajdonosnő férje, aki a pultra könyökölve éppen újságot olvasott.

                „Régen történt ez az eset? " kérdeztem némi zavarral a hangomban, mivel a tulajdonos megjegyzése meglehetősen irritált.

                „Pontosan három éve" válaszolta a férfi, s abbahagyta az olvasást. ’ „Azóta a Maracaburu falu, mi csak pár mérföldre van innen, az egyik legjobban látogatott kegyhely lett egész országban. Csúcsszezonban nincs elég szobánk, hogy el tudjuk szállásolni a zarándokokat.”

                „Dacára annak, hogy egy teljesen új szálloda is felépült azóta" tette hozzá a felesége keserűen. „Képzelje csak el, még az ebédlőt is tele kell raknunk matracokkal és függőágyakkal."

                Ebédnél bemutattak Saravia atyának. A tulajdonos elmondta neki, hogy Limából érkeztem, és hogy még nem ismerem annak a csodának a történetét, ami a mártírok maradványaival megesett.

                „Don Pedro Irribaureguit – egy rokonomat – éppen akkortájt nevezték ki a kerület püspökévé" mondta az atya, „amikor sürgősen hivatott, hogy kifaggasson egy olyan eseménnyel kapcsolatban, melynek teológiai és gyakorlati vonatkozásai a legirreálisabb és leggroteszkebb formát öltötték.

                "Kiderült ugyanis, hogy egy csapat Maracaburu indián számos papot, katonát és rendőrt darabolt fel, és húsukat  összedolgozta a környező falvakból ellopott disznók és kutyák húsával. Engem bíztak meg azzal, hogy kitaláljam a módját, miként volna lehetséges a maradványokat keresztényi módon eltemetni, de legelőször is azt megtudni, hogy mindez egyáltalán kivitelezhető-e.”

                Egy, a határ felé utazó kapitány ült le az asztalunkhoz. Meghatározhatatlan korú volt, de egyenruhája úgy feszült rajta, mintha ráöntötték volna. Barátságosan köszöntött bennünket, kijelentette, hogy  Mirasoles-nek hívják, s annak a bizottságnak a tagja, melynek feladata a határ irányának meghatározása azon a zónákon, melyekre az érvényben lévő  egyezmények nem eléggé  egyértelműen vonatkoznak. Nyilvánvalóan nem érdektelen aspektusa a kérdésnek, hogy két ország olyan területekkel kapcsolatban keveredik vitába, amit kannibál törzsek laknak, s amely területre mindkét ország igényt tart, ugyanakkor mindkettő kijelenti, hogy az ottani kannibál törzsek a másik ország szülöttei. Ezen és egyéb ellenmondások, melyeket nem egészen értettem kristálytisztán, a kapitány munkáját igencsak megnehezítették.

                Mikor a kapitány a szállodatulajdonosnőtől arról értesült, hogy Saravia  atya épp egy történetet kezdett el nekem mesélni, elnézésünket kérte, hogy félbeszakított minket, és rögvest egy másik asztalhoz akart átülni, de mi visszainvitáltuk az asztalunkhoz azzal, hogy nincsen semmi titkolni való a történetben, és voltaképpen még hasznunkra is tudna lenni bizonyos  részletek tisztázásában.

                Hálásan elfogadta az ajánlatunkat s máris készen álltunk a történet folytatásának meghallgatására.

                „Mint az imént mondottam volt " folytatta a pap " a probléma nem volt csekély. „Adható-e keresztényi temetés olyan maradványoknak, melyben teljességgel lehetetlen megkülönböztetni az emberi maradványokat az állatitól, nem beszélve más egyéb hozzávalókról, melyeket igen fájdalmas volna még csak említeni is."

                „De hisz ez a világ legegyszerűbb feladata" jelentette ki a katona, aki számára minden probléma egyszerűnek tűnt. „Nem kellett mást tenniük, csak meghatározni a keverék minden egyes alkotórészének arányát és mennyiségét, s a kolbászokat annak alapján szétválasztani úgy, hogy megfelelő arányban legyen képviseltetve a papság, a katonaság, valamint az állatok, majd külön-külön elhantolni őket, még akkor is, ha valójában a keverék meghatározhatatlan. Minden csak a pontos arány meghatározásának kérdése."

                „Mint ahogy ön is rámutatott: pontosan ez volt a probléma. De a Maracaburuk, kik féltékenyen őrizték gyártási titkukat, mivel féltek attól, hogy más törzsek ennek ismeretében kiszoríthatják őket a piacról, inkább hagyták volna magukat felnégyeltetni, mintsem elárulni az arányokat.

                „De az hogy derült egyáltalán ki, hogy a Maracaburuk a kolbászt emberi húsból készítették? "

                „Miután pár misszionáriusnak nyoma veszett, valakinek eszébe jutott, hogy valami hasonló eset történt kb. ötven évvel ezelőtt, mikor a dominikánusoknak valamiért meg kellett változtatniuk korábban használt útvonalaikat, hogy Braziliában küldetésüket teljesíteni tudják. Ez, azok közt indiánok között, kik számára ők állandó táplálékot jelentettek, olyan éhínséget eredményezett, hogy csak kevesen élték  túl az esetet."

                „Tudom" vetette közbe a kapitány. "Az éhségtől hajtva átvágtak a határon és megtámadták a falukat és az ültetvényeket. Egészen Iquitos-ig is eljutottak volna, ha csapataink hősies ellenállása megállásra nem kényszeríti őket, s  a telepesek segítségével meg nem semmisítik őket.

                „Hogy tovább fűzzem a történetet fonalát, mikor az eltűnések száma aggasztó méreteket öltött, a rendőrség átfésülte a kérdéses területet, de ennek nem volt más eredménye, minthogy számos rendőrnek is nyoma veszett."

                „Ekkor avatkozott be az ügybe a hadsereg " örvendezett Mirasoles, s ha lehet még jobban feszült keblén az egyenruha, amin – úgy tűnt – több gomb fénylett, mint valaha.

                „Ennek eredményeképpen pedig majdnem egy egész regiment tűnt el a föld színéről" folytatta a pap rendíthetetlenül.

                Eszembe jutottak a kis öregasszony virágai, meg a plaketten megörökített négy főhadnagy, tizennégy tisztes meg a csuda tudja pontosan hány közkatona, s mindezt most hirtelen nagyon  emberinek, szinte ismerősnek tetszett.

                De a kapitány folytatta:

                „Azt azért mégiscsak nekünk köszönhették, hogy az indiánok bevallották a hittérítők meggyilkolását."

                „A szörnyű tények végül mégiscsak kitudódtak, néhány indián bevallotta – talán a vallatástól való félelmében –  hogy részt vett a mészárlásban."

                „Ekkor kiadták parancsba a vadak által behozott hús azonnali lefoglalását" mennydörögte Mirasoles, s megragadta a lehetőséget, hogy ügybeli szerepét részletesen taglalja. „Akkortájt még csak hadnagy voltam" tette hozzá szerényen.

                Az ebéd végeztével kiültünk a teraszra, hogy elkortyoljuk kávénkat. Egy szemüveges férfi, aki ismerte Mirasolest és Saraviát, odajött asztalunkhoz és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Igen izgatottnak látszott. Elmondta nekünk, hogy számos fenyegető levelet kapott egy kereskedőket érintő üggyel kapcsolatban, melyben közvetítőként kellett működnie.

                Saravia atya folytatta:

                „Midőn az elkobzást végrehajtották a vásárokon és a piacokon, megtörtént a maradványok  elföldelése – mindenféle megkülönböztetés nélkül – egy közös sírba, s az áldozatok neve felkerült az emlékplakettre. Mgr[4] Irribáregui, aki a gyászszertartást cerebrálta, megindító dicshimnuszokat zengett. Siratta a hiányzó fejeket, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy nincs remény megtalálásukra, mivel a Jivarók hajthatatlanok voltak, s nagy tételben kellett volna fejeket vásárolni tőlük, hogy a civilizált emberek fejét meg tudják különböztetni a vadakétól, s hogy a fejeket azonosítani lehessen. Mindehhez természetesen különleges kormánytámogatásra, továbbá a környék minden hívőjének együttmunkálkodására lett volna szükség. Ő pedig felvállalata az ügyet: számított mind a kormány, mind a lakosság nagylelkűségére."

                A harmadik nap reggelén a sírt üresen találták és általános megdöbbenést keltett, mikor kiderült, hogy a maradványoknak nyoma veszett. A papokat és a telepeseket félelemmel vegyes felháborodás  töltötte el. A katonaságot és a rendőrséget riasztották, kijárási tilalmat rendeltek el, és a környéken több indiánt lelőttek.

                „A mészárlás miatt úgy tűnt, veszélybe kerül az egész környék gazdasága, ha a bennszülött lakosságot meg kell tizedelni, hiszen ők végezték a munka dandárját, és ők szolgáltatták az idegenforgalmi látványosságot is" jegyezte meg találóan Mirasoles.

                „Az isteni gondviselésnek köszönhetően" folytatta Saravia atya  „néhány indián a püspök színe elé kerülhetett és elmesélhette mindazt, aminek szemtanúi lehettek. Kicsivel éjfél után, mikor éppen  kunyhóikba tértek volna meg, – állításuk szerint –  hirtelen valami nagy vakító fényt észleltek. Az éjszakát nagy villámlás és harsonaszó töltötte be, s  látták, amint a sír feltárul és a kolbászok a mennybe szállnak."

                Mgr Irribáuregui megszakasztotta aznapi visszaútját Iquitosba, és egybehíván a papságot, valamint a  helyiek prominens képviselőit, ünnepélyesen kinyilvánította: csoda történt. Nagy ünnepséget rendeztek, és mindenki örömére, az indiánokat, akiket a mészárlásban és a hús besózásában való részvételükért ki akartak végezni, elengedték. Ott helyben elhatározták egy emlékmű felállítását, és Mgr Irribáuregui  ragaszkodott hozzá, hogy alakja kolbászt formázzon.

                „Prelátusi személye és hajlott kora iránti tiszteletből elfogadtuk ezt az ötletét, mely számunkra meglehetősen abszurdnak és nevetségesnek tűnt. Óvatos ellenvetéseinkre azt válaszolta, hogy ez a mulandó hús számára leckét ad szerénységből, és örök példát mutat majd, mire is képes a kereszténység kebelébe megtért ember."

                Az idő igazolta a püspök állítását, mert az idezarándoklók száma évről évre csak nő, s már egy bazilika felépítését is rebesgetik.

                Saravia atya, történetét bevégezvén, órájára pillantott, majd kijelentette, hogy hívja a kötelesség, s távozott.

                Alighogy elment, a szemüveges férfi odafordult hozzám, és vészjóslóan az

alábbiakat mondta:

                „Amit persze a jámbor tisztelendő nem tud, az az, hogy a következő napon a hírhedt kolbászok újra felbukkantak minden piacon és élelmiszerboltban. A háziasszonyok megvették, mi pedig megettük őket, s arra senki sem gondolt, hogy akik a csodát észlelték, nem  mások, mint akik a húst eladták. A kereskedők közti késhegyre menő harc tette lehetővé, hogy megtudjam az igazságot. Magisztrátusi minőségemben az égvilágon mindent megtettem, hogy elfedjem a valót, csakhogy elkerüljük a botrányt, de az egyszer elkerülhetetlenül ki fog robbanni.

1] Kikötőváros Peruban

[2] Párizsi fiúkórus

[3] Francisco de Orellana, spanyol konkvisztádor, aki először hajózta végig az Amazonast

[4] Monsignor,  egyfajta megszólítás a katolikus egyház papság egyes tagjai számára, egyes országokban a püspökök megszólítására használják