A. A. Navis: Mecsetünk hanyatlása és bukása

                 Pár évvel ezelőtt még a buszotok, ami a városba vitt volna, ahol valaha én is születtem, egészen a piacig vitt volna. Ha egy mérföldet lesétáltál volna az úton, és az ötödik utcánál jobbra fordultál volna, ráleltél volna egy vén mecsetre, előtte halastavacskával és négy tisztító medencével. A mecset bal oldalánál lévő udvaron találkoztál volna egy jámboran üldögélő öregemberrel. Buzgón, lelkesen ült ott évekig, mintha ő lett volna a gondnok. Az emberek csak Nagyapónak hívták.

                Nem kapott azért semmit, hogy vigyázott a mecsetre. A pénteki istentiszteletet látogatók alamizsnáin élt. Félévenként megkapta a tóból kifogott halak egynegyedét, és évente egyszer egy adagot a szegényeknek felajánlott adományból. Nem gondnok volt ő, hanem köszörűs, igazi mestere   a szakmájának. Az emberek úgymond „segítséget"' kértek tőle , mert sosem kért a munkájáért fizetséget. Az asszonyok chili szószt adtak a megköszörült ollókért és késekért. A férfiak cigarettát, és nagyritkán pénzt adtak. De általában  egy „Köszönöm szépen" és egy mosoly volt a fizetség.

                Már nincs ott az öreg: meghalt. Senki sem vigyáz a mecsetre. Gyerekek játszanak ott, s az asszonyok ki-kivesznek egy palánkot a falából vagy a padlójából, ha éppen kifogytak este a tűzifából. Düledező épületet, s a szentség hanyatlását látnád ott, s ez minden egyes nappal nő, hiszen a gyerekek vadul rohangálnak, s az asszonyok is állandóan táplálják a tüzeiket. A világ tudatlanabb és közönyösebb, mint valaha.

                El szeretném mesélni neked, hogyan is kezdődött ez a hanyatlás. Ez persze igaz történet.

                Egyszer eljöttem megkérni Nagyapót, hogy csináljon valamit a számomra. Általában megörült nekem, mert pénzt szoktam adni neki, de ezúttal nagyon levertnek látszott. Csak ült ott az udvar sarkában, térdét az álla alá húzta, lábszárát átkarolta. Gyászosan bámult maga elé, mintha agyát valami láz bántaná. Lába előtt, szétszórva hevertek mestersége eszközei: egy régi, valaha kondenzált tejes konzervdoboz, teli kókuszolajjal, egy fenőkő, egy hosszú bocskorszíj meg egy vén beretva. Még sosem láttam ilyen szerencsétlennek. Sose mulasztotta volna el azelőtt, hogy köszönésemet fogadja. Leültem mellé és kezembe vettem a beretvát. „Hát ez meg kié, Nagyapó? "

„Ajo Sidi-é."

„Ajo Sidi-é?"

Nem válaszolt. Ajo Sidi szószátyár vénember volt, már régóta nem láttam. Az embert akár egy álló nap is elszórakoztatta szapora beszédével, de erre ritkán volt példa, mert látástól-vakulásig dolgozott. Az adta neki a legnagyobb elégtételt, ha a városbeli embereket az ő történeteiben szereplő figurák után nevezték el ragadványnevekkel. Régen például, mikor választások voltak, mesélt nekünk egy békáról, akinek leghőbb vágya az volt, hogy egyszer király lehessen, így aztán az egyik politikust csak „békahercegnek" hívtuk.

                Kíváncsi voltam, vajon az öregre nem éppen Ajo Sidi véget nem érő fecsegése hatott. Csak nem az tette ilyen szerencsétlenné? Fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

„Miről beszélt?" érdeklődtem.

„Ki?"

„Ajo Sidi."

„Az a szemét" nyögte életuntan.

„Miért az?"

„Megélesítettem a beretváját. Remélem, elvágja vele a nyakát."

„Mérges vagy rá?"

„Mérges ? Ugyan dehogy. Talán, ha fiatalabb volnék. Mi öregek már nem vagyunk forrófejűek, már évek óta nem jöttem ki a sodromból. Attól félnék, veszélyeztetném a hitemet, talán még teljesen tönkre is tehetném vele. Mindig is próbáltam jó lenni, magamat Istennek és az Ő parancsolatainak szentelni. Igyekeztem teljesen alávetni magam az Ő akaratának, mert Ő azokat szereti, akik türelmesek és alázatosak."

Tudni akartam, pontosan mi történt, mivel bőszíthette fel Ajo Sidi az öreget. Így aztán megint megkérdeztem: „Miről beszélt, Nagyapó?"

                Az öregember nem válaszolt. Talán túlságosan ideges volt. De addig-addig kérleltem, hogy végül azt mondta: „Ugye te ismersz engem? Itt voltam már akkor is, mikor még kisfiú voltál. Te tudod, miként éltem. Tettem valaha is olyat, amit nem kellett volna? Olyat, ami miatt Isten megharagudhat-na?

                Nem válaszoltam. Tudtam, ha már belekezdett, nem szabad megállítani. Hagytam, hogy saját maga válaszolja meg a kérdését.

                „Tudod, milyen régóta vagyok már itt. Soha még csak eszembe sem jutott, hogy megházasodjak és családot alapítsak. Soha. Sosem akartam gazdag lenni, nem akartam saját házat sem. Az egész életemet - testestül-lelkestül - az Ő szolgálatába állítottam, áldás és dícséret az Úrnak. Soha nem bántottam senkit. Még a légynek se tudnék véteni. És erre Ajo Sidi azt mondja, hogy el fogok kárhozni, a pokolba fogok kerülni. Mit gondolsz, az Úr haragja le fog sújtani rám? Meg fog átkozni, amiért Őt szolgáltam? Sosem aggasztott a holnap. Az Isten él, és Ő kegyes és megbocsátó azokkal, akik szeretik. Kora hajnalban kelek és dobolok, hogy mindenki felkeljen és imádkozzon. Egyfolytában imádkozom, éjjel és nappal, reggel és este. Az ő szent nevével a számon. Az Ő szent könyvét olvasom. Ha valami jó történik, azt mondom „Hála legyen érte Allahnak". Ha valami felkavar, „Isten bocsásson meg nékem". Ha valami szokatlan történik, azt mondom „Teljesüljön Isten akarata" Soha semmi rosszat nem tettem, és most ő azt mondja, hogy el fogok kárhozni...

                Vártam egy szemhunyásnyit és megkérdeztem: „Ezt mondta?"

                „Nem pontosan így, de ez volt a lényege."

                Sírt, és én megsajnáltam, magamban pedig Ajo Sidit átkoztam. Mégis, többet akartam tudni. Végül megint belekezdett.

                "Egyszer régen, nagyon régen - így mondta ezt Ajo Sidi - ott ült Isten a túlvilágon, s egyenként vizsgálta a holt lelkeket. Néhány kiválasztott angyal ült mellette, s kezükben hosszú listát tartottak ez elejbükbe kerülők jó és rossz cselekedeteiről. Éppen háború volt a földön, így elég sokan kerültek a színe elé. Az egyiket Aji Saleh-nek hívták, ő volt a „jámbor ember, aki elzarándokolt Mekkába". Haji Saleh egyfolytában csak mosolygott, biztos volt benne, hogy ő aztán tényleg a mennybe kerül. Szájára tette a kezét és kidüllesztette a mellét, ajkai gúnyosan mosolyogtak, amint a többiek a pokolba kerültek, még integetett is nekik búcsúzásképp.

A sornak csak nem akart vége szakadni, s ahogy az hömpölygött Isten színe elé, új és új emberek álltak a végére. Isten minden egyes embert tüzetesen megvizsgált. Végre Aji Saleh-re került a sor. Meghajolt Isten előtt és büszkén mosolygott.

Ekkor Isten feltette neki az első kérdést. „Hát te?"

                „Saleh vagyok. Megjártam Mekkát, Uram."

                „Nem kérdeztem, mi a neved. Nem érdekelnek a nevek. Itt a neveknek semmi jelentősége nincs..."

                „Igen, Uram."

                „Mit csináltál a földön?"

                „Mindig csak hozzád imádkoztam, Uram."

                „És még mit csináltál?"

                „Semmi tiltottat, Uram. Soha semmi rosszat nem tettem, noha az ördög az egész földet beborította kísértéssel."

                „És mit még?"

                „Semmit, Uram. Állandóan imádkoztam, és a Te szent nevedet  ismételtem, még akkor is, amikor nagybeteg voltam, legyen Neked hála. Mindig azért fohászkodtam, hogy a bűnös emberiséget nyerje meg a Te végtelen szereteted."

                „Van még valami?"

                Haji Saleh nem szólt. Már mindent elmondott Istennek. De tudta, hogy Isten nem csak a kérdezés kedvéért kérdez. Mégis, ő már mindent elmondott, ami csak eszébe jutott, és nem talált semmit, amit kihagyott volna. Hirtelen megérezte, hogy a pokol tüzei nyaldossák a testét. Minden könnycseppje elpárolgott.

                „Van még valami?" kérdezte makacsul az Úr.

                „Már mindent elmondtam, ó ,Uram, aki a legkegyesebb, megbocsátóbb, a legigazságosabb  s valóban mindentudó vagy..." Haji Saleh aggódott. Megpróbálta az alázatosságot és a hízelgést, remélve, hogy az Úr szíve kegyesebb lesz hozzá, és nem kérdez több nem megfelelő kérdést.

                De Isten még egyszer megkérdezte: „Nincs más semmi?"

                „Hm, hm ah, - nem tudom, Ó, Uram - mindig a Te szent könyvedet olvasom..."

                „Tehát nincsen már semmi más?

                „Már mindent elmondtam, amit csak tudtam, Uram. De ha mégis kihagytam volna valamit, kegyeskedj , Te, aki mindentudó vagy....

                „Tehát csak azt cselekedted, amit nekem elmondtál?"

                "Igen, Uram."

                „Akkor lépj be - " s egy gyönyörűséges angyal levitte Haji Saleh-et fülénél fogva a pokolba. Haji Saleh nem értette. Fogalma sem volt, hogy még mit kellett volna mondania az Úr szerint, és azt sem akarta hinni, hogy Isten tévedett volna.

                Csodálatosképpen sok barátja volt már a pokolban, akik az elkárhozottak fájdalmas sorsát szenvedték. Ez csak még jobban összezavarta, mert azok is legalább annyira jámborak voltak, mint ő maga. Közülük páran tizennégyszer is megjárták Mekkát, és vissza tudták vezetni származásukat egészen szent Mohamed prófétáig.

Ezek legalább annyira értetlenül álltak a dologgal szemben, mint ő.

                 „Mert mit  tett Isten?" kérdezte őket Haji Salem. „Mi hűségesen szolgáltuk, és azt cselekedtük, amit ő parancsolt. Egész életünkben Neki engedelmeskedtünk, és erre Ő a pokolba küld minket."

                „Igazat szólsz. Mi is pontosan ezen a véleményen vagyunk. Tekints csak ránk, mindannyian  atyafiak vagyunk, egyikünk sem kevésbé derék, mint a többi."

                „Ez nem igazság!"

                „Valóban nem az!" ismételgették.

                „Bele kell tekintenünk a feljegyzésekbe. Ellenőriznünk kell, hogy megbizonyosodjunk, Isten nem tévedésből tett-e ide minket."

                „Igazsága vagyon! Milyen igaz!” helyeseltek egybehangzón.

                „És mi van akkor, ha Ő nem lesz hajlandó bevallani, hogy hibázott?" hallatszott egy éles hang a tömegből.

                „Petíciót fogunk írni és tiltakozni fogunk " felelte Haji Saleh.

                „Miféle petíciót?" kérdezte egy hajdani radikális politikus.

                „Azt majd később is kitalálhatjuk" válaszolta Raji Saleh. „Először is tiltakozzunk."

                „Annak lesz a legtöbb eredménye" helyeselt valaki buzgón.

                „Így van. Ehhez nem fér kétség. Úgy van." kiabálták.

                Így szörnyen zúgolódva Isten színe elé járultak. Isten levette régimódi aranykeretes szemüvegét s maga mellé tette az asztalra.

                „Mit akartok?"

                Haji Saleh, vezetőjük és szószólójuk, panaszukat gyönyörű ritmusú szavakba imigyen öntötte: „Ó, Mindenható Isten, színed elé járultunk, mi hűséges szolgáid, kik egész életünkben csak Téged imádtunk. Szent neved sosem hagyta el ajkunkat. Hatalmasságod és igazságosságod és további kilencvenhét erényed dicsőítettük. Kívülről fújtuk a Te szent könyvedet, sosem kellett olvasnunk azt. De Te, Mindenható Atyánk, miután magadhoz szólítottál, letaszítottál bennünket a kénköves pokolba. Mivel nem óhajtjuk, hogy bármi kellemetlenség történjen, ezért azok nevében, akik Téged szeretve szeretnek, ragaszkodom ahhoz, vizsgáld felül velünk kapcsolatos döntésedet, hogy végre beléphessünk majdan a Mennyeknek kapuján, ahogy azt nekünk a Te legszentebb könyvedben ígérted nekünk."

                „Mindannyian atyafiak vagytok?"

                „A te legalázatosabb szolgáid, mind Indonéziában jöttünk, Ó, Uram"

                „Termékeny ország az, igaz-é?"

                „Igen, Uram."

                „Igen gazdag egy ország, tele ásvánnyal, olajjal és egyéb természetes erőforrással, úgy-é?"

                „Valóban, Uram, hála legyen Neked! Mindnyájunknak anyaországa az." mondták mind egyszerre. Arcukon büszkeség fénylett. Meg voltak győződve arról, hogy Isten hibát követett el, amiért pokolra küldte őket.

                „Dús növényzetű ország, igaz?"

                „Igen uram, efelől nincs kétség. Bizony innen jövünk mindnyájan.

                „Szegénység sújtotta ország is egyben, úgy-é?"

                "Igen, igen, ez az az ország."

                „Az az ország, melyben idegen érdekek uralkodnak?"

                „Bizony, Uram. Szörnyű ott az elnyomás. Szomorú."

                „Akik elvisznek mindent, ami csak terem a saját országukban?"

                „Ez a való, Uram. Egy petákot sem hagynak meg nekünk a kegyetlenek."

                „Az az ország, ahol mindeközben még belviszály is dúl?"

                „Igen, Uram. De mi sosem törődtünk anyagi javakkal. Egyedüli célunk az volt, hogy dicsőítsünk és imádjunk Téged."

                „Nem bántátok a szegénységet?"

                „Nem, Uram, nekünk kedves volt az."

                „Azt sem bántátok, hogy leszármazottaitok is szegények leendenek?"

                „Nem, Uram. Lehet, hogy szegények, de a Koránt betéve tudják."

                „De nekik  sem fog semmit  mondani, mint ahogy nektek sem mondott semmit?"

                „Dehogy, Uram."

                „Hát akkor miért maradtatok szegénységben, s miért azt hagytátok örökül fiaitoknak? Miért engedtétek, hogy mások ellopják a tulajdonotokat, míg ti egymásra acsarkodtatok, és viszálykodtatok s egymás elnyomásában buzgólkodtatok? Én egy gazdag országot adtam nektek. De ti lusták voltatok. Ti inkább csak elmélkedni akartatok, mert az volt a legkönnyebb. Nem kellett verejtékeznetek, testeteket sanyargatnotok. Azt mondottam néktek, dolgozzatok és imádkozzatok. Ti csupán imádkoztatok. Azt hittétek, nekem a dicséret kell, hogy eltelek az istenítésetekkel, ezért mást sem tettetek, csak dícsőítettetek, és szent nevemet szajkóztátok. Mars vissza a Pokolba! Angyalok, vezessétek el őket! A legalsóbb bugyrokba velük!"

                Belesápadtak, s a félelem némította el ajkukat. Végezetül megértették, milyen életet kellett volna élniük.

                Haji Saleh még mindig nem tudta, hogy vajon életét jól vagy rosszul töltötte. De mivel nem merte megkérdezni már Istent, ezért a mellette álló angyalt kérdezte helyette: „Rosszat tettem, hogy Istent imádtam?"

                „Nem. Azzal tettél rosszat, hogy túl sok időt töltöttél saját lelked mívelésével. Azért imádkoztál, mert félted a Poklot, de közben megfeledkeztél mohamedán testvéreidről és a családodról. Azért lettél a világra, hogy egy közösség része légy, de te túlságosan önző voltál."

                Ez volt Aji Sidi története, a történet, mely oly nagyon elszomorította az öreget.

                Másnap reggel sétálni indultam. Feleségem megkérdezte, hogy vajon a temetésre megyek-e.

                „Miért, ki halt meg?" kérdeztem.

                „Nagyapó."

                „Az öreg?"

                „Hajnalban találtak rá. Borzasztó volt. Elvágta a saját torkát egy beretvával.

                „Uramisten! Mindezt Ajo Sidi miatt! kiáltottam, s elsiettem.

                Ajo Sidi házához futottam. Csak a felesége volt otthon. Megkérdeztem, hol van a férje.

                „Elment" válaszolta.

                „Tudja, hogy Nagyapó meghalt?"

                „Tudja. Mondta is, hogy vegyek hét rőf halotti leplet."

                „Hová...?" taszított Ajo Sidi teljes közönyössége. „És most hol van?"

                „Dolgozni ment."

                „Igen?" kérdeztem tompán-üresen.

                „Igen. Dolgozni ment."