Sandra Woolley: Bizony, fiam, nehéz dolog a tudomány
Ahogy mondani szoktam volt – és hogy igaz, abban meglehetősen biztos vagyok – nem valami mulatságos dolog megöregedni. De, mint mindennek, ennek is megvan a jó oldala. Az emberek próbálnak nagyon megértőek lenni. Még egy gyilkosságot is megúszhat valaki. Érti, mire gondolok? Gondoljon csak bele. Én már sokat töprengtem ezen. Tudja, általában az emberek az öregekkel próbálnak valamivel megértőbben viselkedni – nevezhetjük ezt akár türelemnek is. Lehet, hogy a hátad mögött azt mormogják „vén hülye", de a lelkük mélyén tudják, hogy valamikor minden kiegyenlítődik: egyszer ők is csak megöregszenek majd. Mi pedig ügyetlenkedhetünk, vagy kicsit nagyot hallhatunk. Ha az ember már a nyolcvan felé ballag, mint én is, akkor ez már csöppet sem meglepő. Lehet, hogy most még nem érti, de majd fogja, ha a mondókámat befejeztem. Szerencsésebb vagyok az átlagnál. Sose voltam vagyonos, de én kevéssel is beértem. Kezem-lábam ugyan már gyöngécske, de szemem és fülem olyan jó, mint valaha. Így talán megérti, mit is érezhettem, mikor megütötte a fülem, hogy a mi Pat-ünk és Eddie arról beszélgetnek „mi is legyen apával? ". Nem is annyira Pat, mint inkább Eddie. Nem tagadom, a vőm meg én sose kedveltük egymást valami nagyon, tudja, az akaratom ellen vette el a lányomat. Nem sokkal a nászútjuk után jó okom volt rá, hogy kissé elagyabugyáljam. Ez az után történt, hogy észrevettem, akkorát behúzott a lányomnak, hogy bekékült a szeme alja. Lehet, hogy nem kellett volna beleavatkoznom. Mindegy, az eset után kialakult köztünk egyfajta íratlan szabály: ő nem nyúl a lányomhoz, én meg nem nyúlok hozzá. De már megint elkalandoztam. Szóval, véletlenül meghallottam, miről beszélgettek... Gondolom, mindezt múlt csütörtökön lehetett, mert épp aznap mentem el a nyugdíjamért, az idő elég hűvöskés volt, így betértem egy kortyra a Vén Horgászba, tudja az segíti a légzést az ilyen csípős levegőben. Éppen rólam beszéltek, s valamilyen öregek otthonát emlegettek. Nem is annyira megdöbbenve, inkább csak sértve éreztem magam – ha érti, mire gondolok. Végül is, feladtam a saját lakásom, mikor a vén csont meghalt, mert Pat annyira mondogatta, hogy mindenkinek sokkal könnyebb lesz, ha hozzájuk költözöm. Tudja, eléggé magam alatt voltam akkoriban. A lányom meg átadott nekem pár szobát, tehát arról szó sem volt, hogy egymás lába alatt lettünk volna.Sőt inkább úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Ebből is látszik, mekkorát tévedhet az ember. Egy darabig hallgattam, miről beszélnek, s abból kiderült a számomra, hogy Pat mindent megtesz annak érdekében, hogy észérvekkel finoman lebeszélje Eddie-t a tervéről, de az hajthatatlan volt. Vissza akarta fizetni azt a pár pofont, amit annak idején kapott tőlem. Egészen lenyűgözött. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen céltudatosan akarhat valamit, s az én kicsikém már kezdett elgyengülni. Sose volt egyenlő partnere a férjének, ravaszságban meg pláne nem. Úgy tűnt, nincs sok értelme, hogy berohanjak és elkezdjek velük huzakodni, így csendben kilopództam a hátsó ajtón, és elmentem a Green utcai könyvtárba. Mindig odamegyek, ha valami gondom-bajom támad. Elég rendszeres olvasóvá váltam így az évek során, gondolhatja. A könyvek látványa valahogy megmelengeti a szívemet. Olyan érzés, mintha az ember körül ott volna minden barátja, régiek és újak egyaránt. Érti, miről beszélek? A történelem a kedvenc tárgyam, néha tetszelgek egy kicsit a szakértő szerepében. Kedvenc könyvtárosnőm, Irisz, üdvözölt. Micsoda klassz nő az! Mindig van egy mosolya és egy vicce az emberfia számára. Néhanapján elgondolkodom, vajon tényleg a könyvek miatt járok-e oda. „Üdvözlöm, aranyoskám" suttogta. Minek köszönhető ez a korai látogatás?"Tudja, általában szombat reggel szoktam visszavinni a könyveket. Széttártam üres kezemet, hogy lássa, csupán egy kis elmélkedésre tértem be. „Nemsokára teljesen kinövi a mi kis könyvtárunkat" mondta. „Tudja, hogy a történelem részlegből már szinte minden könyvet kiolvasott?" „Akkor majd nekikezdek a szépirodalomnak" feleltem. Cinkosan hunyorított azzal a gyönyörű szemével. „Persze akad ám itt egy híres könyv, amit még maga sem olvasott." "Melyik volna az?" érdeklődtem. Kuncogva maga mögé mutatott. Odanéztem, s láttam, hogy a világ legvaskosabb könyve fekszik ott. „Könyv ez egyáltalán?" kérdeztem. Bólintott. „ De még mennyire, hogy az. A Római birodalom hanyatlása és bukása. Na, ki meri venni?” „A nyugdíjamból nemigen futná ennek a késedelmi díjára" mondtam. „Aztán meg honnan szereznék talicskát, hogy hazavigyem?" Felvonta a szemöldökét. „Szép kis dolog, mondhatom. Nem is olvasta a Hanyatlást és bukást, mégis meri magát szakértőfélének tartani a történelem terén. Nahát!" Felismerem, mikor győznek le. „Rendben van" mondtam. „Adja csak ide!"Nagyon elégedettnek látszott és nevetett, mikor bepecsételte a könyvbe a dátumot. „Hát az biztos, hogy most pár napig nem fog unatkozni. Tizenhárom évszázadnyi bűn, oktalanság és szerencsétlenség az emberiség történelméből – legalábbis a katalógus szerint. Ideteszem a pultra, úgyhogy kifele menet csak el kell tennie" mondta kacarászva. „Már ha lesz annyi erőm" mondtam.Továbbmentem s asztalt kerestem magamnak egy csendes zugban, ahol teljesen egyedül lehetek. Leültem s pár órácskát elmélkedtem. Figyeltem a jövő-menőket. Ahogy fel s le sétálnak, fel és megint le egészen addig, amíg el nem határozzák magukat és távoznak, magamra hagyva engem meg a bajomat. Elhatároztam, hogy hazamegyek. Fáradtnak éreztem magam, és – életemben először – öregnek. Az a baj velem, hogy vészhelyzetben ugyan jó vagyok, de teljesen hasznavehetetlen, ha tervek kovácsolásáról van szó. A könyv nyomott vagy egy tonnát, s az a fene nagy elmélkedés is kifárasztott. Úgyhogy mire hazaértem, már csak aludni vágytam. Nem vettem észre, hogy Eddie kijött volna a nappaliból, de mire felértem a lépcsőfordulóra, hirtelen meghallottam az ordítását. „Apa, hall engem? Azt akarom, hogy jöjjön le ebben a minutában! Pat mondani akar magának valamit!"Amikor megfordultam és lenéztem a lépcső aljára, s megláttam azt a sunyi kis képét, akkor tört rám az a furcsa szédület. A könyvet meg leejtettem, persze. Hát ugye érti, mert különben leestem volna a lépcsőn. Szegény fickó, sose tudta meg, mi ütötte agyon. Mint ahogy azt a rendőr is mondta nekünk később „A maga korában az már csöppet sem meglepő, ha magára jön a szédülés. „Ugye érti, mire gondolok?” (Fordította Borsovszky Éva)/All Right Son, You Just Go by the Book; Short Story International #25, April 1981/ Sandra Elizabeth Woolley 1940-ben született Derbyben. 23 éves korában Londonba költözött. Elbeszéléseket, rádiójátékokat ír, mellette munkaközvetítő irodát vezet. A Short Story International 20. számában mutatkozott be először „Ó, Maisie szívélyes üdvözlésére” c. írásával.
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.