Papa egyik specialitása volt a vineta, még Erdélyből hozta a receptet: padlizsánt kell megpirítani a gáztűzhely karikáin, gondosan forgatva, hogy minden oldala jól megpörkölődjön, de ne túlságosan. Ezután hideg vízbe helyezte, és ledörzsölte róla az égett fekete héját. Azután szigorúan fakanállal (fém nem érheti), szétnyomogatta, majd kezdődött a lassú, de folytonos olajcsurgatás és keverés, addig keverte, amíg habos nem lett. Közben beleszórta az előtte gondosan kicsi lyukú reszelőn lereszelt vöröshagyma pépet, meg a sót és borsot (amit ő konzekvensen úgy mondott: borst,) és tovább keverte rettenetes pléhpofával, mint Nobel Alfréd a glicerint kovával. Egy idő után elüvöltötte magát, kész a vineta, és addigra ott kellett gőzölögni egy tálban a pirítósoknak, mikre gondosan felkenegettük az isteni krémet, és hát nem kellett több, mint öt perc, már nem is volt semmi abból, amit ő vagy egy órán keresztül nagy műgonddal készített. Persze a legtöbbet ő ette, azt mondanom sem kell.
Másik specialitása: nyári paradicsom-paprika-hagyma kombó saláta, amit mi a családban csak silónak hívtunk. Ennek is van története. Monoron voltunk éppen: nyaranta általában mi, gyerekek ott voltunk a szülők meg hétvégenként lejöttek minket meglátogatni. Egy ilyen hétégén Pappa Rudi a kertben a nagy faasztalnál szorgosan metélte a hozzávalókat, amikor Tini ( Várnai Krisztina, Ági osztálytársa, akit elhoztak a barátnőjét meglátogatni), miután vagy öt perce elkerekedett szemmel bámulta Pappa Rudi ténykedését, megkérdezte: „Rudi bácsi, tessék mondani, mi lesz ebből, siló?” Tini, afféle városi lányként megpróbálta fitogtatni azt, amit falusi szakszónak gondolt, de Papát úgy elfogta erre a pulykaméreg, hogy az ő csodasalátát lesilózzák, hogy egész délutánra bevonult a sötét szobába aludni, és egy szót se szólt hozzánk…
Édesapám anyakönyvezett neve: Borsovszky Rudolf Arkadiusz Mária. Az Arkadiusz nevet csak akkor tudtuk meg, amikor meghalt, és megkerestük az eredeti anyakönyvi kivonatát, amiben legnagyobb meglepetésünkre ez állt. Mi otthon Papa Rudinak hívtuk azóta, hogy Ági nővérem lányai, Bábi és Simi, kicsi koruktól így nevezték el, addig Rudi Papa volt, de ők amúgy olaszosan megfordították.
Papához én voltam közelebb, anyuhoz meg Ági, így jól el voltunk osztva a családban. Papa vasárnaponként kirándulni vitt, a kirándulás abból állt, hogy felültünk valami buszra vagy trolira esetleg villamosra, elmentünk a végállomásig, ott sétáltunk egy keveset, aztán kiültünk valami teraszra és szörpöztünk. Utána ugyanígy, visszafelé hazabattyogtunk. Szinte minden busz- és villamosjáratot megismertem így. Tudni kell ehhez, hogy apu a Beszkártnál dolgozott ekkor útépítő mérnökként, ezért szinte minden villamossínt stb. ismert, meg is kellett csodálni, hogy ezt vagy azt ekkor meg akkor építették…
Mikor nagyobb lettem, akkor meg nyaranta elmentünk ketten országismereti túrára, kinéztünk egy megyét, annak a székhelyén egy szállodát, ott laktunk, és minden nap elmentünk valami érdekesebb helyszínre. ebédelni meg valami jó kis étterembe, és próbáltunk helyi specialitásokat kóstolni. Nagyon tetszett nekem ez, és meg is fogadtam magamban, hogy majd a gyerekeimet (akkor még 2-ben gondolkoztam) én is el fogom így vinni, de ez sajnos csak részben sikerült…
No, de vissza Papára. Esténként az ágyban énekelgettünk – én meg igyekeztem, hogy előbb aludjak el, mint ő, mert különben egész éjszaka hallgatnom kellett rettenetes horkolását, különösen, ha háton aludt.
Nagy pocakja volt, erre külön kellett nadrágokat csináltatni, mert a konfekció nem volt jó. Monoron talált egy szabót, aki fáradhatatlanul készítette neki a különféle nadrágokat, amik tényleg passzentosak voltak rá, csak egy kicsi hibájuk volt. A monori szabó nyilván nagyobb tételben vásárolt furcsa mintájú és színű anyagokat, ezeket jó elsózta Papának, így lett például libafos-zöld és bilikék színben téli anyagból nyári sortja, amit büszkén viselt, azzal a felkiáltással, hogy „ ilyen senkinek nincs” – és ez igaz is volt… például senkinek nem volt párducmintás santung anyagból nyári úszónadrágja, amit ha Papa felvett, és végigsétált a plázson, az emberek elnémultak, és meredten nézték a jelenséget. Papa ezt úgy könyvelte el, hogy nyilván irigykednek az ő csodagatyájára, mi meg meghagytuk ebben a hitében. A monori szabó duplán jól járt vele, egyrészt elsütötte eladatatlan anyagait, másfelől aranyárban adta el a darabjait.
A magyar, avagy az olasz tengerbe, ha Papa Rudi, becsörtetett párducmintás úszógatyájában, még a halak is csak tátották a szájukat, a sirályok elfelejtettek halászni, a gyerekek meg abbahagyták a sivalkodást.
Hát ha még azt is látták volna, amikor papa bemutatja nekünk a híres dugó figurát: lábát párhuzamosan behajlítva kidugja a vízből, miközben karjával sebesen csapkod, ezáltal a hatalmas orsótest vad pörgésbe kezd, és tényleg olyan, mint mikor a dugót kihúzzák a kádból, és a víz sebesen körbeforogva folyik le a lefolyón…mindenkinek megtanította a családban a figurát. Mindehhez egy elégedetten vigyorgó fejet képzeljünk.
Azóta, ha a magyar vagy az olasz tengerben vagyok, sose felejtem el bemutatni ezt a híres dugó-figurát, és biztos vagyok benne, hogy Papa elégedetten nyugtázza odafenn.
Négy éves vagyok, és óvodás. Nagyon úriasan magánóvodába járok, nem tudom, miért. Ez a magánóvoda “német” és “sétálós” óvoda. A német része annyiból áll, hogy megtanulunk egy német nótát és hozzá egy körjátékot, és mindahányszer jön egy szülő vagy nagyszülő, akkor elénekelteti és játszatja velünk az óvó néni (szégyen, de nem emlékszem a nevére, arra igen, hogy az unokáját Magdinak hívták, copfos lány, nálunk idősebb iskolás) ezt a játékot, és a rokonok megnyugodva távoznak, milyen szépen pöntyögnek ezek a gyerkőcök németül. Az már nem tűnik fel nekik, hogy minden egyes alkalommal ugyanezt a libakergető játékot nyomjuk le. Persze senki nem ért egy szót se az egészből, csak annyit tudunk, hogy valami libáról meg valami rókáról van benne szó, és kergetni kell a rókának a libát…
A sétálós részét egyszerűbb elmagyarázni. Minden reggel negyed 9-kor megjelennek az utcánkban a túlsó oldalon szembe az ablakunkkal a már otthonról elhozott gyerekek az óvó nénivel, és kiabálnak felfelé: “ Évike! Évike!” Ehhez el kell képzelni az elnyújtott, éneklő gyerekhangokat, erősen eltúlzott emelkedő-eső hangsúllyal. Addigra én már megreggeliztem, kis óvodástáskámban lapul a nagymama által elkészített tízórai és uzsonna, mellé akasztva a műanyag, levehető tetejű ivókulacs. Van esőkabátom is, átlátszó piros műanyagból kapucnival, ez is fontos kellék. Összehajtva még éppen befér a fekete lakk, szélén pirossal szegélyezett vállra akasztható táskámba, ami egy háromszög alakú elfordítandó fémcsattal zárható.
Már ügetek is lefelé imigyen felszerelkezve, addigra a többiek átjönnek a mi járda felünkre, és az utolsó gyereknek a kezét megfogva sétálok tovább velük. Befordulunk a Garay utcába, elmegyünk addig a házig, ahol Robi és Ági, egy testvérpár fog hozzánk csatlakozni ugyanígy. Már kiabáljuk is: “Robika, Ágika”! Ők egy kötödés maszek csemetéi, kőgazdagok, mindig igen finom uzsonnákat pakolnak nekik. Egyszer meg is hívnak majd minket Robika születésnapjára, ahol olyan finomságokat kapunk, amit addig senki nem látott közelről (Erről majd részletesebben később). És addig megyünk, míg mindenkit fel nem veszünk a csoportba.
A Nefelejcs utcában még felvesszük Gyurit és Erzsikét, egy operaénekesnő gyermekeit, mindkettő pufók és szőke. Azután már a Dózsa György úton haladunk végig, már körülbelül 8-an, 9-en vagyunk és megyünk át az Ajtósi zebráján a Ligetbe, ahol az egész délelőttöt töltjük. Én általában vagy kamillát (nem is az, csak hasonlít rá) gyűjtök anyukámnak, hogy ”csináljon belőle teát” – amit ő el is tesz minden egyes alkalommal, majd vesz a gyógyboltban egy zacskó igazi kamillát, és abból csinál nekünk estére teát, és persze mindenkinek eldicsekszik vele, hogy azt én gyűjtöttem. Nekem meg dagad a keblem a büszkeségtől. Azt, hogy kicseréli a virágokat, persze csak jóval később tudom meg tőle…
Ugyanebből a kis fehér virágból koszorúkat is kötünk a lányokkal. Egy idő után feltelepedünk egy padra, és akkor mindenkinek meg kell ennie a magával hozott tízórait. Nekem nagymamám finomakat csomagol, de sajnos midig túlságosan megvajazza a kiflit vagy zsömlét, és az átüt a szalvétán és ronda zsíros (és fura szagú) lesz az egész, néha véletlenül ráülök a táskára, és akkor még jobban kijön a két fél zsömléből a tartalma, és még rondább és büdösebb lesz. Megeszem ugyan, mert éhes vagyok, de kicsit fintorogva. Otthon hiába kérem Güzüt, a nagymamámat, hogy kevesebbet tegyen bele, és ne vajazza meg annyira, ő – persze csupa szívjóságból – azért is vastag szeletet vág a szalámiból stb. Még mellé szokott tenni 2 háromszög sajtot (Mackó), ami valahogy mindig szétnyomódik addigra, mire a tízórai ideje eljön, és az is büdös… vagy csak én vagyok nagyon érzékeny a szagokra. Ami igaz, az igaz, nagyon jó az orrom a mai napig is. Paradicsomokat és almákat is szokott betenni nagymama, és azokat is – minden kérésem ellenére – felvágja szeletekre. Persze így az alma megbarnul, a paradicsom meg szétnyomódik…
Néha Wlasits Tomival cserélek tízórait, ő mindig örül a téliszaláminak meg a sajtnak, mert azt ritkán kap a mamájától, aki egyedül neveli őt és varrónő, én meg örömmel falom be az ő zsíros kenyerét paprikával vagy hagymával. Wlasits Tomi az ovis szerelmem, kisebb, mint én, (általában mindenki kisebb, mint én), de szép villogó szemű és fekete hajú, és nagyon merész. Tőle tanultam meg a “ Csinibaba szégyelld magad, láttalak a bokor alatt, lehúztad a selyem bugyit, kilátszott a… lalalala… és ő mindig ki merte mondani, hogy mi is látszott ki. Mi lányok, csak pironkodtunk ilyenkor.
Apai nagyanyámat lánykori nevén Laboda Juliannának hívták, későbbi asszonynevén Borsovszky Sándornénak, még későbbi asszonynevén Kökény Györgynének. A három név közti időszakokat fogom most elmesélni.
Juliska, ahogy majd a családban hívják, Aradon született éppen a századfordulón, 1900-ban. Apja műbútorasztalos, Laboda …, anyja az akkori szokás szerint háziasszony. Majd később születik még egy húga, Margit, alias Mányi, akit mi csak hírből (vagy még abból se) ismertünk, mert Güzü nem nagyon beszélt róla, valami súlyos titok lengte be Mányi nevét, vagy csak az irigység tette –mert Mányi bizony nagymamánál sokkal csinosabb lány volt. Na de ez most nem ide tartozik..Güzü nagyon büszke volt arra, hogy négy elemi után négy polgárit is végzett, és utána varrónőnek tanult valahol. A Laboda szülők jónak látták lányukat beíratni a helyi aradi tánciskolába, hogy ott megfelelő fiatalemberekkel ismerkedhessen, és – azzal a nem titkolt céllal gondolták ezt, hogy Güzü itt majd megismeri a jövendőbelijét is, és akkor ráállhat arra a szokásos karrierre, amire a lányok e korban nagyrészt készültek: a férjhez menésre.
Juliska, kis karikalábán ügyesen ropta a walzert és az akkor divatos táncokat, karikalábát jótékonyan takarta az akkor divatos hosszú szoknya, arca pedig csinos volt, ha szép nem is, a frizurája divatosan ondolált, karaktere pedig nem volt akármilyen. Nem lehetett őt nem észrevenni. Észre is vette őt egy szász fiatalember, aki addig-addig forgatta Juliskát, míg el nem jegyezték egymást.
De beütött a ménkű, az első világháború formájában, amikor is a fiatal jóképű vőlegényt bizony besorozták. Nemsokára jött a szörnyű hír, hogy elesett a fronton. Juliska sírdogált egy darabig, de azután csak felöltötte báli ruháját és elment a tánciskolába, ahol nemsokára egy szép barna román fiú kezdte őt vigasztalni. Olyannyira sikerült ez, hogy viszonylag hamarosan gyűrűt is váltottak, és – ha nem tudnám, hogy így volt, nehezen hinném el – ezt a nyalka fiút is besorozták, akiről hamarosan megint ugyanaz a szörnyű hír érkezett…
Juliska kicsi szíve annyira fájt, hogy már nem is akart többet a tánciskolába elmenni, de anyukája egy idő után szinte elkergette oda. Hála istennek, mert ha nem teszi, akkor én most nem volnék, és nem tudnám megörökíteni a történetét. Szóval Juliskát elküldték, Tessék, te lány szórakozzál már egy kicsit, nem lehet mindig itthon bőgni. Juliska belenézett a tükörbe, megnyalta ajkait, megcsippentette orcáit, hogy szép piros legyen, és mellét kihúzva belépett a tánciskolába. Ott állt egy jóképű barna fiatalember, bizonyos Borsovszky Sándor, akinek azonnal feltűnt a csíndús leányka, és rögtön fel is kérte.
Telt-múlt a bölcs idő, és Juliska, kissé gyakorlottan már, újra jegyben járt, most a nyalka bajuszú Sándorral. Higgyék el, az élet nagyobb rendező nálunk, így Sándort is behívták, mint épkézláb fiatalt abba a borzasztó háborúba, ami az efféle jókötésű fiúkból béna, beteg, idegbajos férfiakat faragott, vagy lila hullákat.
De Sándor szerencsecsillaga erősen vigyázott, mert ő bizony visszajött, kétszer is el távra a tengerészettől, azután véglegesen, úgyhogy később meg is tartották az esküvőt. De mielőtt erről szó esnék, kicsit beszéljek már a két eltávról, amiknek történetét két ágyúhüvelyből készült vázaféleség őrzi.
Szóval Sándorunkat tengerésznek vitték el, és Triesztben állomásoztak a hajójukkal, amikor ő bizony a felettese elé állt egy szép nap, és eltávot kért, hogy meglátogathassa jegyesét, bizonyos Laboda Juliskát. A felettes szíve nem volt kőből, és megadta neki, amit kért. Mikor Sándorunk visszatért, megköszönni már nem tudta neki, mert az egész hajót elsüllyesztette az ellenség. Sándorunkat egy másik hajóra tették. Egy idő után itt is eltávot kért s kapott. Mire visszajött, a hajónak megint nem volt hűlt helye sem.
Ennek a két eltávnak és a két hajónak meg a bajtársaknak az emlékére Sándor fogott két réz ágyúhüvelyt és saját kezével munkálta meg őket vázának. Egyikbe pontozással a Juliska, a másikra a Sándor nevet írta. A mai napig a polcomon állnak.
Amíg Güzü nagymamánk velünk élt, általában ő készítette a háromfogásos vasárnapi ebédeket, és persze gyönyörűen meg is terített hozzá. Egy idő után Tibi bácsiékhoz, a kisebbik fiáékhoz költözött, hogy nekik segítsen. Innentől kezdve anyu büszkén hangoztatta, hogy ő kérem, egy dolgozó nő, akinek hétvégén pihenésre van szüksége.
Ezért sokszor vasárnaponként a Baross téri két kedvenc helyünk egyikébe mentünk ebédelni: vagy a patinás, ám kissé lepukkant Park Szálló éttermébe, vagy az akkor frissiben megnyílt Szabadság szálló modern sörözőjébe, olykor az elegánsabb, damaszt szalvétás éttermébe, ha az előbbi tele volt.
Rettenetesen élveztük, mindig ki is öltöztünk rendesen. Papa az otthoni kitérdesedett mackóját öltönyre és ropogós ingre cserélte, frissen meg is borotválkozott. Anyu is igyekezett kitenni magáért, általában a nővérem választotta ki, mit vegyen fel, szépen meg is fésülte, még ki is rúzsozta (anyu ilyen világi hívságokkal kevésbé foglalkozott). Mi is felöltöttük az éppen legmenőbb ruhánkat.
Már a ruhatár is tetszett, ahol a néni kedveseket mondott nekünk, miközben odaadta a nagy fém bilétát (jó borravaló reményében persze, amit mindig meg is kapott rendesen). Azután bevonultunk libasorban, közben anyu általában diszkréten jól hátba vágott, hogy egyenesen tartsam magam. Ági már akkor is úgy vonult, mintha Cannes-ban a vörös szőnyegen lépdelne.
Pontosan emlékszem, mi volt a szokásos választásunk. Persze előtte komoly arccal végigböngésztük az étlapot, meghánytuk-vetettük az egyes fogásokat, de aztán mindig ugyanazoknál az ételeknél kötöttünk ki. Általában mi, gyerekek, erőlevest kértünk csészében vagy tojáskockákkal, vagy beleütött friss tojássárgájával. Apu ennél férfiasabb levest rendelt, hol bablevest, hol húslevest, hol halászlét. Főfogásnak vagy rántott gombát, vagy rántott sajtot ettünk tartárral és rizzsel; imádtam a kis fém csónak alakú szószos kiöntőt, amiből csorgattuk a tartárt. Ez ám a nagyvilági élet!
Apu megint férfiasabb adagokat választott: flekkent, cigánypecsenyét, de a kedvence a rántott borjúláb volt tartárral. Kedvtelve cuppogott rajta, képe a zsírtól és az elégedettségtől egyaránt fénylett. A végén süteményeket ritkán ettünk, néha egy-egy sarokházat vagy Gundel palacsintát. Míg vártunk, mindig barkochbázni kellett anyuval, ha volt kedvünk, ha nem. Általában volt. Esetleg elmesélte a Dürrenmatt által megírt trüffeles gyerekgyilkos hátborzongató történetét (jó kis vasárnapi ebédhez járó sztori, nem igaz? )
Azután, mikor már mindent megettünk-megittunk, Papa fizetett, mint Csekonics báró. Emlékszem, az egész nem volt több 65 forintnál… A mi részünk fejenként max. olyan 13-15 forint körül volt, a felnőtteké kb. 23 forint lehetett, pedig még borravalót is jócskán adott. Papának nem volt rossz fizetése, mint mérnöknek, így akkor még megtehettük, hogy étterembe járjunk vasárnaponként. Ilyenkor úgy éreztem magam, mint "az Úristen Franciaországban", ahogy a mondás tartja.
Az aberdeeni halpiaconElhagytam a pörge kalapom.De hisz Aberdeenben sosem voltam!Az egészet csak álmodhattam,de csuhajla!
Sej, a kecskeméti főutcánZsebkésével megszúrt egy szép lány.Pörge kalapja a földre leesett.Az áldóját, ez most tényleg megesett,de csuhajla!