Güzü

Apai nagyanyámat lánykori nevén Laboda Juliannának hívták, későbbi asszonynevén Borsovszky Sándornénak, még későbbi asszonynevén Kökény Györgynének. A három név közti időszakokat fogom most elmesélni.

Güzü nagyon büszke volt arra, hogy négy elemi után négy polgárit is végzett, és utána varrónőnek tanult valahol. A Laboda szülők jónak látták lányukat beíratni a helyi aradi tánciskolába, hogy ott megfelelő fiatalemberekkel ismerkedhessen, és – azzal a nem titkolt céllal gondolták ezt, hogy Güzü itt majd megismeri a jövendőbelijét is, és akkor ráállhat arra a szokásos karrierre, amire a lányok e korban nagyrészt készültek: a férjhez menésre.

Juliska, kis karikalábán ügyesen ropta a walzert és az akkor divatos táncokat, karikalábát jótékonyan takarta az akkor divatos hosszú szoknya, arca pedig csinos volt, ha szép nem is, a frizurája divatosan ondolált, karaktere pedig nem volt akármilyen. Nem lehetett őt nem észrevenni. Észre is vette őt egy szász fiatalember,  aki addig-addig forgatta Juliskát, míg el nem jegyezték egymást.

 De beütött a ménkű, az első világháború formájában, amikor is a fiatal jóképű vőlegényt bizony besorozták. Nemsokára jött a szörnyű hír, hogy elesett a fronton. Juliska sírdogált egy darabig, de azután csak felöltötte báli ruháját és elment a tánciskolába, ahol nemsokára egy szép barna román fiú kezdte őt vigasztalni. Olyannyira sikerült ez, hogy viszonylag hamarosan gyűrűt is váltottak, és – ha nem tudnám, hogy így volt, nehezen hinném el – ezt a nyalka fiút is besorozták, akiről hamarosan megint ugyanaz a szörnyű hír érkezett…

 Juliska kicsi szíve annyira fájt, hogy már nem is akart többet a tánciskolába elmenni, de anyukája egy idő után szinte elkergette oda. Hála istennek, mert ha nem teszi, akkor én most nem volnék, és nem tudnám megörökíteni a történetét. Szóval Juliskát elküldték, Tessék, te lány szórakozzál már egy kicsit, nem lehet mindig itthon bőgni. Juliska belenézett a tükörbe, megnyalta ajkait, megcsippentette orcáit, hogy szép piros legyen, és mellét kihúzva belépett a tánciskolába. Ott állt egy jóképű barna fiatalember, bizonyos Borsovszky Sándor, akinek azonnal feltűnt a csíndús leányka, és rögtön fel is kérte.

Telt-múlt a bölcs idő, és Juliska, kissé gyakorlottan már, újra jegyben járt, most a nyalka bajuszú Sándorral. Higgyék el, az élet nagyobb rendező nálunk, így Sándort is behívták, mint épkézláb fiatalt abba a borzasztó háborúba, ami az efféle jókötésű fiúkból béna, beteg, idegbajos férfiakat faragott, vagy lila hullákat.

 De Sándor szerencsecsillaga erősen vigyázott, mert ő bizony visszajött, kétszer is el távra a tengerészettől, azután véglegesen, úgyhogy később meg is tartották az esküvőt. De mielőtt erről szó esnék, kicsit beszéljek már a két eltávról, amiknek történetét két ágyúhüvelyből készült vázaféleség őrzi.

Szóval Sándorunkat tengerésznek vitték el, és Triesztben állomásoztak a hajójukkal, amikor ő bizony a felettese elé állt egy szép nap, és eltávot kért, hogy meglátogathassa jegyesét, bizonyos Laboda Juliskát. A felettes szíve nem volt kőből, és megadta neki, amit kért. Mikor Sándorunk visszatért, megköszönni már nem tudta neki, mert az egész hajót elsüllyesztette az ellenség. Sándorunkat egy másik hajóra tették. Egy idő után itt is eltávot kért s kapott. Mire visszajött, a hajónak megint nem volt hűlt helye sem.

Ennek a két eltávnak és a két hajónak meg a bajtársaknak az emlékére Sándor fogott két réz ágyúhüvelyt és saját kezével munkálta meg őket vázának. Egyikbe pontozással a Juliska, a másikra a Sándor nevet írta. A mai napig a polcomon állnak.