Amíg Güzü nagymamánk velünk élt, általában ő készítette a háromfogásos vasárnapi ebédeket, és persze gyönyörűen meg is terített hozzá. Egy idő után Tibi bácsiékhoz, a kisebbik fiáékhoz költözött, hogy nekik segítsen. Innentől kezdve anyu büszkén hangoztatta, hogy ő kérem, egy dolgozó nő, akinek hétvégén pihenésre van szüksége.
Ezért sokszor vasárnaponként a Baross téri két kedvenc helyünk egyikébe mentünk ebédelni: vagy a patinás, ám kissé lepukkant Park Szálló éttermébe, vagy az akkor frissiben megnyílt Szabadság szálló modern sörözőjébe, olykor az elegánsabb, damaszt szalvétás éttermébe, ha az előbbi tele volt.
Rettenetesen élveztük, mindig ki is öltöztünk rendesen. Papa az otthoni kitérdesedett mackóját öltönyre és ropogós ingre cserélte, frissen meg is borotválkozott. Anyu is igyekezett kitenni magáért, általában a nővérem választotta ki, mit vegyen fel, szépen meg is fésülte, még ki is rúzsozta (anyu ilyen világi hívságokkal kevésbé foglalkozott). Mi is felöltöttük az éppen legmenőbb ruhánkat.
Már a ruhatár is tetszett, ahol a néni kedveseket mondott nekünk, miközben odaadta a nagy fém bilétát (jó borravaló reményében persze, amit mindig meg is kapott rendesen). Azután bevonultunk libasorban, közben anyu általában diszkréten jól hátba vágott, hogy egyenesen tartsam magam. Ági már akkor is úgy vonult, mintha Cannes-ban a vörös szőnyegen lépdelne.
Pontosan emlékszem, mi volt a szokásos választásunk. Persze előtte komoly arccal végigböngésztük az étlapot, meghánytuk-vetettük az egyes fogásokat, de aztán mindig ugyanazoknál az ételeknél kötöttünk ki. Általában mi, gyerekek, erőlevest kértünk csészében vagy tojáskockákkal, vagy beleütött friss tojássárgájával. Apu ennél férfiasabb levest rendelt, hol bablevest, hol húslevest, hol halászlét. Főfogásnak vagy rántott gombát, vagy rántott sajtot ettünk tartárral és rizzsel; imádtam a kis fém csónak alakú szószos kiöntőt, amiből csorgattuk a tartárt. Ez ám a nagyvilági élet!
Apu megint férfiasabb adagokat választott: flekkent, cigánypecsenyét, de a kedvence a rántott borjúláb volt tartárral. Kedvtelve cuppogott rajta, képe a zsírtól és az elégedettségtől egyaránt fénylett. A végén süteményeket ritkán ettünk, néha egy-egy sarokházat vagy Gundel palacsintát. Míg vártunk, mindig barkochbázni kellett anyuval, ha volt kedvünk, ha nem. Általában volt. Esetleg elmesélte a Dürrenmatt által megírt trüffeles gyerekgyilkos hátborzongató történetét (jó kis vasárnapi ebédhez járó sztori, nem igaz? )
Azután, mikor már mindent megettünk-megittunk, Papa fizetett, mint Csekonics báró. Emlékszem, az egész nem volt több 65 forintnál… A mi részünk fejenként max. olyan 13-15 forint körül volt, a felnőtteké kb. 23 forint lehetett, pedig még borravalót is jócskán adott. Papának nem volt rossz fizetése, mint mérnöknek, így akkor még megtehettük, hogy étterembe járjunk vasárnaponként. Ilyenkor úgy éreztem magam, mint "az Úristen Franciaországban", ahogy a mondás tartja.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.