Sétálós óvoda

Négy éves vagyok, és óvodás. Nagyon úriasan magánóvodába járok, nem tudom, miért. Ez a magánóvoda “német” és “sétálós” óvoda. A német része annyiból áll, hogy megtanulunk egy német nótát és hozzá egy körjátékot, és mindahányszer jön egy szülő vagy nagyszülő, akkor elénekelteti és játszatja velünk az óvó néni (szégyen, de nem emlékszem a nevére, arra igen, hogy az unokáját Magdinak hívták, copfos lány, nálunk idősebb iskolás) ezt a játékot, és a rokonok megnyugodva távoznak, milyen szépen pöntyögnek ezek a gyerkőcök németül. Az már nem tűnik fel nekik, hogy minden egyes alkalommal ugyanezt a libakergető játékot nyomjuk le. Persze senki nem ért egy szót se az egészből, csak annyit tudunk, hogy valami libáról meg valami rókáról van benne szó, és kergetni kell a rókának a libát…

A sétálós részét egyszerűbb elmagyarázni. Minden reggel negyed 9-kor megjelennek az utcánkban a túlsó oldalon szembe az ablakunkkal a már otthonról elhozott gyerekek az óvó nénivel, és kiabálnak felfelé: “ Évike! Évike!” Ehhez el kell képzelni az elnyújtott, éneklő gyerekhangokat, erősen eltúlzott emelkedő-eső hangsúllyal. Addigra én már megreggeliztem, kis óvodástáskámban lapul a nagymama által elkészített tízórai és uzsonna, mellé akasztva a műanyag, levehető tetejű ivókulacs. Van esőkabátom is, átlátszó piros műanyagból kapucnival, ez is fontos kellék. Összehajtva még éppen befér a fekete lakk, szélén pirossal szegélyezett vállra akasztható táskámba, ami egy háromszög alakú elfordítandó fémcsattal zárható.

Már ügetek is lefelé imigyen felszerelkezve, addigra a többiek átjönnek a mi járda felünkre, és az utolsó gyereknek a kezét megfogva sétálok tovább velük. Befordulunk a Garay utcába, elmegyünk addig a házig, ahol Robi és Ági, egy testvérpár fog hozzánk csatlakozni ugyanígy. Már kiabáljuk is: “Robika, Ágika”! Ők egy kötödés maszek csemetéi, kőgazdagok, mindig igen finom uzsonnákat pakolnak nekik. Egyszer meg is hívnak majd minket Robika születésnapjára, ahol olyan finomságokat kapunk, amit addig senki nem látott közelről (Erről majd részletesebben később). És addig megyünk, míg mindenkit fel nem veszünk a csoportba. 

A Nefelejcs utcában még felvesszük Gyurit és Erzsikét, egy operaénekesnő gyermekeit, mindkettő pufók és szőke. Azután már a Dózsa György úton haladunk végig, már körülbelül 8-an, 9-en vagyunk és megyünk át az Ajtósi zebráján a Ligetbe, ahol az egész délelőttöt töltjük. Én általában vagy kamillát (nem is az, csak hasonlít rá) gyűjtök anyukámnak, hogy ”csináljon belőle teát” – amit ő el is tesz minden egyes alkalommal, majd vesz a gyógyboltban egy zacskó igazi kamillát, és abból csinál nekünk estére teát, és persze mindenkinek eldicsekszik vele, hogy azt én gyűjtöttem. Nekem meg dagad a keblem a büszkeségtől. Azt, hogy kicseréli a virágokat, persze csak jóval később tudom meg tőle…

Ugyanebből a kis fehér virágból koszorúkat is kötünk a lányokkal. Egy idő után feltelepedünk egy padra, és akkor mindenkinek meg kell ennie a magával hozott tízórait. Nekem nagymamám finomakat csomagol, de sajnos midig túlságosan megvajazza a kiflit vagy zsömlét, és az átüt a szalvétán és ronda zsíros (és fura szagú) lesz az egész, néha véletlenül ráülök a táskára, és akkor még jobban kijön a két fél zsömléből a tartalma, és még rondább és büdösebb lesz. Megeszem ugyan, mert éhes vagyok, de kicsit fintorogva. Otthon hiába kérem Güzüt, a nagymamámat, hogy kevesebbet tegyen bele, és ne vajazza meg annyira, ő – persze csupa szívjóságból – azért is vastag szeletet vág a szalámiból stb. Még mellé szokott tenni 2 háromszög sajtot (Mackó), ami valahogy mindig szétnyomódik addigra, mire a tízórai ideje eljön, és az is büdös… vagy csak én vagyok nagyon érzékeny a szagokra. Ami igaz, az igaz, nagyon jó az orrom a mai napig is. Paradicsomokat és almákat is szokott betenni nagymama, és azokat is – minden kérésem ellenére – felvágja szeletekre. Persze így az alma megbarnul, a paradicsom meg szétnyomódik…

Néha Wlasits Tomival cserélek tízórait, ő mindig örül a téliszaláminak meg a sajtnak, mert azt ritkán kap a mamájától, aki egyedül neveli őt és varrónő, én meg örömmel falom be az ő zsíros kenyerét paprikával vagy hagymával. Wlasits Tomi az ovis szerelmem, kisebb, mint én, (általában mindenki kisebb, mint én), de szép villogó szemű és fekete hajú, és nagyon merész. Tőle tanultam meg a “ Csinibaba szégyelld magad, láttalak a bokor alatt, lehúztad a selyem bugyit, kilátszott a… lalalala… és ő mindig ki merte mondani, hogy mi is látszott ki. Mi lányok, csak pironkodtunk ilyenkor.