Pár évvel ezelőtt még a buszotok, ami a városba vitt volna, ahol valaha én is születtem, egészen a piacig vitt volna. Ha egy mérföldet lesétáltál volna az úton, és az ötödik utcánál jobbra fordultál volna, ráleltél volna egy vén mecsetre, előtte halastavacskával és négy tisztító medencével. A mecset bal oldalánál lévő udvaron találkoztál volna egy jámboran üldögélő öregemberrel. Buzgón, lelkesen ült ott évekig, mintha ő lett volna a gondnok. Az emberek csak Nagyapónak hívták.

                Nem kapott azért semmit, hogy vigyázott a mecsetre. A pénteki istentiszteletet látogatók alamizsnáin élt. Félévenként megkapta a tóból kifogott halak egynegyedét, és évente egyszer egy adagot a szegényeknek felajánlott adományból. Nem gondnok volt ő, hanem köszörűs, igazi mestere   a szakmájának. Az emberek úgymond „segítséget"' kértek tőle , mert sosem kért a munkájáért fizetséget. Az asszonyok chili szószt adtak a megköszörült ollókért és késekért. A férfiak cigarettát, és nagyritkán pénzt adtak. De általában  egy „Köszönöm szépen" és egy mosoly volt a fizetség.

                Már nincs ott az öreg: meghalt. Senki sem vigyáz a mecsetre. Gyerekek játszanak ott, s az asszonyok ki-kivesznek egy palánkot a falából vagy a padlójából, ha éppen kifogytak este a tűzifából. Düledező épületet, s a szentség hanyatlását látnád ott, s ez minden egyes nappal nő, hiszen a gyerekek vadul rohangálnak, s az asszonyok is állandóan táplálják a tüzeiket. A világ tudatlanabb és közönyösebb, mint valaha.

                El szeretném mesélni neked, hogyan is kezdődött ez a hanyatlás. Ez persze igaz történet.

                Egyszer eljöttem megkérni Nagyapót, hogy csináljon valamit a számomra. Általában megörült nekem, mert pénzt szoktam adni neki, de ezúttal nagyon levertnek látszott. Csak ült ott az udvar sarkában, térdét az álla alá húzta, lábszárát átkarolta. Gyászosan bámult maga elé, mintha agyát valami láz bántaná. Lába előtt, szétszórva hevertek mestersége eszközei: egy régi, valaha kondenzált tejes konzervdoboz, teli kókuszolajjal, egy fenőkő, egy hosszú bocskorszíj meg egy vén beretva. Még sosem láttam ilyen szerencsétlennek. Sose mulasztotta volna el azelőtt, hogy köszönésemet fogadja. Leültem mellé és kezembe vettem a beretvát. „Hát ez meg kié, Nagyapó? "

„Ajo Sidi-é."

„Ajo Sidi-é?"

Nem válaszolt. Ajo Sidi szószátyár vénember volt, már régóta nem láttam. Az embert akár egy álló nap is elszórakoztatta szapora beszédével, de erre ritkán volt példa, mert látástól-vakulásig dolgozott. Az adta neki a legnagyobb elégtételt, ha a városbeli embereket az ő történeteiben szereplő figurák után nevezték el ragadványnevekkel. Régen például, mikor választások voltak, mesélt nekünk egy békáról, akinek leghőbb vágya az volt, hogy egyszer király lehessen, így aztán az egyik politikust csak „békahercegnek" hívtuk.

                Kíváncsi voltam, vajon az öregre nem éppen Ajo Sidi véget nem érő fecsegése hatott. Csak nem az tette ilyen szerencsétlenné? Fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

„Miről beszélt?" érdeklődtem.

„Ki?"

„Ajo Sidi."

„Az a szemét" nyögte életuntan.

„Miért az?"

„Megélesítettem a beretváját. Remélem, elvágja vele a nyakát."

„Mérges vagy rá?"

„Mérges ? Ugyan dehogy. Talán, ha fiatalabb volnék. Mi öregek már nem vagyunk forrófejűek, már évek óta nem jöttem ki a sodromból. Attól félnék, veszélyeztetném a hitemet, talán még teljesen tönkre is tehetném vele. Mindig is próbáltam jó lenni, magamat Istennek és az Ő parancsolatainak szentelni. Igyekeztem teljesen alávetni magam az Ő akaratának, mert Ő azokat szereti, akik türelmesek és alázatosak."

Tudni akartam, pontosan mi történt, mivel bőszíthette fel Ajo Sidi az öreget. Így aztán megint megkérdeztem: „Miről beszélt, Nagyapó?"

                Az öregember nem válaszolt. Talán túlságosan ideges volt. De addig-addig kérleltem, hogy végül azt mondta: „Ugye te ismersz engem? Itt voltam már akkor is, mikor még kisfiú voltál. Te tudod, miként éltem. Tettem valaha is olyat, amit nem kellett volna? Olyat, ami miatt Isten megharagudhat-na?

                Nem válaszoltam. Tudtam, ha már belekezdett, nem szabad megállítani. Hagytam, hogy saját maga válaszolja meg a kérdését.

                „Tudod, milyen régóta vagyok már itt. Soha még csak eszembe sem jutott, hogy megházasodjak és családot alapítsak. Soha. Sosem akartam gazdag lenni, nem akartam saját házat sem. Az egész életemet - testestül-lelkestül - az Ő szolgálatába állítottam, áldás és dícséret az Úrnak. Soha nem bántottam senkit. Még a légynek se tudnék véteni. És erre Ajo Sidi azt mondja, hogy el fogok kárhozni, a pokolba fogok kerülni. Mit gondolsz, az Úr haragja le fog sújtani rám? Meg fog átkozni, amiért Őt szolgáltam? Sosem aggasztott a holnap. Az Isten él, és Ő kegyes és megbocsátó azokkal, akik szeretik. Kora hajnalban kelek és dobolok, hogy mindenki felkeljen és imádkozzon. Egyfolytában imádkozom, éjjel és nappal, reggel és este. Az ő szent nevével a számon. Az Ő szent könyvét olvasom. Ha valami jó történik, azt mondom „Hála legyen érte Allahnak". Ha valami felkavar, „Isten bocsásson meg nékem". Ha valami szokatlan történik, azt mondom „Teljesüljön Isten akarata" Soha semmi rosszat nem tettem, és most ő azt mondja, hogy el fogok kárhozni...

                Vártam egy szemhunyásnyit és megkérdeztem: „Ezt mondta?"

                „Nem pontosan így, de ez volt a lényege."

                Sírt, és én megsajnáltam, magamban pedig Ajo Sidit átkoztam. Mégis, többet akartam tudni. Végül megint belekezdett.

                "Egyszer régen, nagyon régen - így mondta ezt Ajo Sidi - ott ült Isten a túlvilágon, s egyenként vizsgálta a holt lelkeket. Néhány kiválasztott angyal ült mellette, s kezükben hosszú listát tartottak ez elejbükbe kerülők jó és rossz cselekedeteiről. Éppen háború volt a földön, így elég sokan kerültek a színe elé. Az egyiket Aji Saleh-nek hívták, ő volt a „jámbor ember, aki elzarándokolt Mekkába". Haji Saleh egyfolytában csak mosolygott, biztos volt benne, hogy ő aztán tényleg a mennybe kerül. Szájára tette a kezét és kidüllesztette a mellét, ajkai gúnyosan mosolyogtak, amint a többiek a pokolba kerültek, még integetett is nekik búcsúzásképp.

A sornak csak nem akart vége szakadni, s ahogy az hömpölygött Isten színe elé, új és új emberek álltak a végére. Isten minden egyes embert tüzetesen megvizsgált. Végre Aji Saleh-re került a sor. Meghajolt Isten előtt és büszkén mosolygott.

Ekkor Isten feltette neki az első kérdést. „Hát te?"

                „Saleh vagyok. Megjártam Mekkát, Uram."

                „Nem kérdeztem, mi a neved. Nem érdekelnek a nevek. Itt a neveknek semmi jelentősége nincs..."

                „Igen, Uram."

                „Mit csináltál a földön?"

                „Mindig csak hozzád imádkoztam, Uram."

                „És még mit csináltál?"

                „Semmi tiltottat, Uram. Soha semmi rosszat nem tettem, noha az ördög az egész földet beborította kísértéssel."

                „És mit még?"

                „Semmit, Uram. Állandóan imádkoztam, és a Te szent nevedet  ismételtem, még akkor is, amikor nagybeteg voltam, legyen Neked hála. Mindig azért fohászkodtam, hogy a bűnös emberiséget nyerje meg a Te végtelen szereteted."

                „Van még valami?"

                Haji Saleh nem szólt. Már mindent elmondott Istennek. De tudta, hogy Isten nem csak a kérdezés kedvéért kérdez. Mégis, ő már mindent elmondott, ami csak eszébe jutott, és nem talált semmit, amit kihagyott volna. Hirtelen megérezte, hogy a pokol tüzei nyaldossák a testét. Minden könnycseppje elpárolgott.

                „Van még valami?" kérdezte makacsul az Úr.

                „Már mindent elmondtam, ó ,Uram, aki a legkegyesebb, megbocsátóbb, a legigazságosabb  s valóban mindentudó vagy..." Haji Saleh aggódott. Megpróbálta az alázatosságot és a hízelgést, remélve, hogy az Úr szíve kegyesebb lesz hozzá, és nem kérdez több nem megfelelő kérdést.

                De Isten még egyszer megkérdezte: „Nincs más semmi?"

                „Hm, hm ah, - nem tudom, Ó, Uram - mindig a Te szent könyvedet olvasom..."

                „Tehát nincsen már semmi más?

                „Már mindent elmondtam, amit csak tudtam, Uram. De ha mégis kihagytam volna valamit, kegyeskedj , Te, aki mindentudó vagy....

                „Tehát csak azt cselekedted, amit nekem elmondtál?"

                "Igen, Uram."

                „Akkor lépj be - " s egy gyönyörűséges angyal levitte Haji Saleh-et fülénél fogva a pokolba. Haji Saleh nem értette. Fogalma sem volt, hogy még mit kellett volna mondania az Úr szerint, és azt sem akarta hinni, hogy Isten tévedett volna.

                Csodálatosképpen sok barátja volt már a pokolban, akik az elkárhozottak fájdalmas sorsát szenvedték. Ez csak még jobban összezavarta, mert azok is legalább annyira jámborak voltak, mint ő maga. Közülük páran tizennégyszer is megjárták Mekkát, és vissza tudták vezetni származásukat egészen szent Mohamed prófétáig.

Ezek legalább annyira értetlenül álltak a dologgal szemben, mint ő.

                 „Mert mit  tett Isten?" kérdezte őket Haji Salem. „Mi hűségesen szolgáltuk, és azt cselekedtük, amit ő parancsolt. Egész életünkben Neki engedelmeskedtünk, és erre Ő a pokolba küld minket."

                „Igazat szólsz. Mi is pontosan ezen a véleményen vagyunk. Tekints csak ránk, mindannyian  atyafiak vagyunk, egyikünk sem kevésbé derék, mint a többi."

                „Ez nem igazság!"

                „Valóban nem az!" ismételgették.

                „Bele kell tekintenünk a feljegyzésekbe. Ellenőriznünk kell, hogy megbizonyosodjunk, Isten nem tévedésből tett-e ide minket."

                „Igazsága vagyon! Milyen igaz!” helyeseltek egybehangzón.

                „És mi van akkor, ha Ő nem lesz hajlandó bevallani, hogy hibázott?" hallatszott egy éles hang a tömegből.

                „Petíciót fogunk írni és tiltakozni fogunk " felelte Haji Saleh.

                „Miféle petíciót?" kérdezte egy hajdani radikális politikus.

                „Azt majd később is kitalálhatjuk" válaszolta Raji Saleh. „Először is tiltakozzunk."

                „Annak lesz a legtöbb eredménye" helyeselt valaki buzgón.

                „Így van. Ehhez nem fér kétség. Úgy van." kiabálták.

                Így szörnyen zúgolódva Isten színe elé járultak. Isten levette régimódi aranykeretes szemüvegét s maga mellé tette az asztalra.

                „Mit akartok?"

                Haji Saleh, vezetőjük és szószólójuk, panaszukat gyönyörű ritmusú szavakba imigyen öntötte: „Ó, Mindenható Isten, színed elé járultunk, mi hűséges szolgáid, kik egész életünkben csak Téged imádtunk. Szent neved sosem hagyta el ajkunkat. Hatalmasságod és igazságosságod és további kilencvenhét erényed dicsőítettük. Kívülről fújtuk a Te szent könyvedet, sosem kellett olvasnunk azt. De Te, Mindenható Atyánk, miután magadhoz szólítottál, letaszítottál bennünket a kénköves pokolba. Mivel nem óhajtjuk, hogy bármi kellemetlenség történjen, ezért azok nevében, akik Téged szeretve szeretnek, ragaszkodom ahhoz, vizsgáld felül velünk kapcsolatos döntésedet, hogy végre beléphessünk majdan a Mennyeknek kapuján, ahogy azt nekünk a Te legszentebb könyvedben ígérted nekünk."

                „Mindannyian atyafiak vagytok?"

                „A te legalázatosabb szolgáid, mind Indonéziában jöttünk, Ó, Uram"

                „Termékeny ország az, igaz-é?"

                „Igen, Uram."

                „Igen gazdag egy ország, tele ásvánnyal, olajjal és egyéb természetes erőforrással, úgy-é?"

                „Valóban, Uram, hála legyen Neked! Mindnyájunknak anyaországa az." mondták mind egyszerre. Arcukon büszkeség fénylett. Meg voltak győződve arról, hogy Isten hibát követett el, amiért pokolra küldte őket.

                „Dús növényzetű ország, igaz?"

                „Igen uram, efelől nincs kétség. Bizony innen jövünk mindnyájan.

                „Szegénység sújtotta ország is egyben, úgy-é?"

                "Igen, igen, ez az az ország."

                „Az az ország, melyben idegen érdekek uralkodnak?"

                „Bizony, Uram. Szörnyű ott az elnyomás. Szomorú."

                „Akik elvisznek mindent, ami csak terem a saját országukban?"

                „Ez a való, Uram. Egy petákot sem hagynak meg nekünk a kegyetlenek."

                „Az az ország, ahol mindeközben még belviszály is dúl?"

                „Igen, Uram. De mi sosem törődtünk anyagi javakkal. Egyedüli célunk az volt, hogy dicsőítsünk és imádjunk Téged."

                „Nem bántátok a szegénységet?"

                „Nem, Uram, nekünk kedves volt az."

                „Azt sem bántátok, hogy leszármazottaitok is szegények leendenek?"

                „Nem, Uram. Lehet, hogy szegények, de a Koránt betéve tudják."

                „De nekik  sem fog semmit  mondani, mint ahogy nektek sem mondott semmit?"

                „Dehogy, Uram."

                „Hát akkor miért maradtatok szegénységben, s miért azt hagytátok örökül fiaitoknak? Miért engedtétek, hogy mások ellopják a tulajdonotokat, míg ti egymásra acsarkodtatok, és viszálykodtatok s egymás elnyomásában buzgólkodtatok? Én egy gazdag országot adtam nektek. De ti lusták voltatok. Ti inkább csak elmélkedni akartatok, mert az volt a legkönnyebb. Nem kellett verejtékeznetek, testeteket sanyargatnotok. Azt mondottam néktek, dolgozzatok és imádkozzatok. Ti csupán imádkoztatok. Azt hittétek, nekem a dicséret kell, hogy eltelek az istenítésetekkel, ezért mást sem tettetek, csak dícsőítettetek, és szent nevemet szajkóztátok. Mars vissza a Pokolba! Angyalok, vezessétek el őket! A legalsóbb bugyrokba velük!"

                Belesápadtak, s a félelem némította el ajkukat. Végezetül megértették, milyen életet kellett volna élniük.

                Haji Saleh még mindig nem tudta, hogy vajon életét jól vagy rosszul töltötte. De mivel nem merte megkérdezni már Istent, ezért a mellette álló angyalt kérdezte helyette: „Rosszat tettem, hogy Istent imádtam?"

                „Nem. Azzal tettél rosszat, hogy túl sok időt töltöttél saját lelked mívelésével. Azért imádkoztál, mert félted a Poklot, de közben megfeledkeztél mohamedán testvéreidről és a családodról. Azért lettél a világra, hogy egy közösség része légy, de te túlságosan önző voltál."

                Ez volt Aji Sidi története, a történet, mely oly nagyon elszomorította az öreget.

                Másnap reggel sétálni indultam. Feleségem megkérdezte, hogy vajon a temetésre megyek-e.

                „Miért, ki halt meg?" kérdeztem.

                „Nagyapó."

                „Az öreg?"

                „Hajnalban találtak rá. Borzasztó volt. Elvágta a saját torkát egy beretvával.

                „Uramisten! Mindezt Ajo Sidi miatt! kiáltottam, s elsiettem.

                Ajo Sidi házához futottam. Csak a felesége volt otthon. Megkérdeztem, hol van a férje.

                „Elment" válaszolta.

                „Tudja, hogy Nagyapó meghalt?"

                „Tudja. Mondta is, hogy vegyek hét rőf halotti leplet."

                „Hová...?" taszított Ajo Sidi teljes közönyössége. „És most hol van?"

                „Dolgozni ment."

                „Igen?" kérdeztem tompán-üresen.

                „Igen. Dolgozni ment."               

ÉLŐ OMEGA

oSntproesd813230f8áat. h5reu13f0h1ii1rh .80clgai52g5b9gf4223  

 Interjú Borsovszky Évával, a Time Robber szövegírójával

ÉLŐ OMEGA: Nagyon keveset tudunk Önről, lényegében csak annyit, amennyi az interneten itt-ott fellelhető. Meséljen kicsit Magáról! Mit tanult, mivel foglalkozott az elmúlt évtizedek alatt?

BORSOVSZKY ÉVA: Borsovszky Éva vagyok, Budapesten születtem 1955-ben, édesapám mérnök volt, édesanyám tanár. Van egy nővérem, Ágnes. Ma már egyedül élek. Van egy fiam, Dani, 31 éves tervezőgrafikus.

Magyar-angol szakon végeztem az ELTE BTK-n. Az irodalommal és a nyelvészettel világéletemben szerettem foglalkozni, korábban az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlógimnáziumba jártam, az első olyan évfolyamon, ahol két tárgyat lehetett felvenni, én természetesen angol-magyart választottam. Az osztályomba járt Békés Pál is (később ismert író lett), vele negyedikben bejutottunk magyarból az országos középiskolai tanulmányi verseny döntőjébe, én második lettem, ő harmadik. Így könnyen, a maximális 20 ponttal jutottam be a bölcsészkarra. Ott legkedvesebb tanáraim Ruttkay Kálmán, Takács Ferenc, Kodolányi Gyula és Nádasdy Ádám voltak.

Anyanyelvi angol lektorunk lett második évtől Peter Francis Doherty, ír származású tanár, akit mindannyian imádtunk, mert sok addig ismeretlen, vagy kevésbé ismert rockbandával és előadóval ismertetett meg bennünket, és az ismertekről is rengeteg új információt tudtunk meg tőle. Hatalmas élmény volt akkor, hogy a „vasfüggönyön túlról”, első kézből hallhattunk mindezekről.

Akkor még az is szinte „forradalmi” tettnek számított, hogy a Brit Nagykövetség könyvtárába jártam könyveket kölcsönözni. Ide Lukin Gábor (később Trabant együttes) vitt el először még harmadikos gimnazista koromban. Tudni kell, hogy ekkortájt még csak egy-egy idegennyelvű könyvesboltban lehetett kapni angol nyelvű –tartalmilag erősen rostált –könyveket, azokat is borsos áron. Az egyetemen első évben ki is hirdették, hogy a követségi könyvtárba tilos járni hallgatóknak, ez ideológiailag megengedhetetlen, szóval volt egy izgalmas, titkos vetülete is volt ennek. (1974-79-ig jártam a Bölcsészkarra)

Peter Doherty-vel órákon sokat elemeztünk, fordítottunk dalszövegeket (pl. Bob Dylan, Doors, Rolling Stones, The Band, Marianne Faithful stb.) Peter tágította a horizontunkat sok téren: így az irodalom, zene, képzőművészet és a kritikai gondolkodás terén is. (Peter később, 1981-ben a férjem lett, bár ez a házasság nem tartott sokáig.)

Nagy lelkesedéssel jártam Kodolányi Gyula amerikanisztika stúdiumára, ott kezdtem el verseket fordítani, főleg 20. századi amerikai költőktől. Csoporttársam volt Iván Zoltán, aki jóval később a BBC magyar osztályának tudósítója lett. Zolival az egyetem első évétől kezdve egy párt alkottunk, ő vitt el Jancsó Miklósékhoz a Rózsa utcába, ott mindig nagy társaság volt, és nem akármilyen. Zoli a Jancsó gyerekekkel együtt járt a Madách Gimnáziumba, és azt hiszem, így ismerkedtünk meg Sülyi Péterrel.

Egy másik vonal: Ági nővérem ekkor már manökenként dolgozott. Korábban sokat járt Kex-re, ismerte Doleviczényi Miklóst, Hobót, Meckyt stb. Így rajta keresztül több olyan embert megismertem, akik az ún. „nagy generáció” tagjai közé tartoztak.

ÉLŐ OMEGA: Régebben vagy akár a közelmúltban látogatta az Omega koncertjeit?

BORSOVSZKY ÉVA: Ági nővérem már az ősidőkben járt Omegára, egyszer-kétszer én is voltam, de engem inkább a Metró klubba vitt el magával. Ekkor még csak 7-8-os általános iskolás voltam (1968-69). Ez senkinek nem tűnt fel, mert már akkor végső magasságomat elértem, a koromnál idősebbnek látszottam. Igaz, néha kabátba csavarva csempésztek be a klubba. Aki járt oda, az tudja, hogy a bejutáshoz kellett tagsági, és személyi igazolvány. Tagságival rendelkező fiúk be tudtak vinni vendégként egy-egy lányt, de a személyi akkor is feltétel volt. Én 13 évesen egyikkel sem rendelkeztem, volt úgy, hogy egy egész órát is fagyoskodtam kint, mire valahogy be tudtak ügyeskedni. Ezúton is köszönöm Pethes Lászlónak, (Isten nyugosztalja, nyáron ment el) aki mindig segített bevinni.

ÉLŐ OMEGA: Hogyan került személyes kapcsolatba az Omega együttessel? Hogyan merült fel, hogy dalszöveget írjon Nekik? A dalszövegek teljes egészében az Ön munkái, vagy Sülyi Péterrel (esetleg másokkal) írta közösen?

BORSOVSZKY ÉVA: Vissza az egyetemi évekhez. Sülyi Péter keresett meg minket Zolival, hogy az Időrabló c. Omega lemezt kellene angolra fordítani, mégpedig igen sürgősen, rövid határidőre. Persze elvállaltuk, mégpedig úgy, hogy a végső lektorálást Peter Doherty, már korábban említett anyanyelvi lektorunk fogja elvégezni, hiszen mi nem vagyunk anyanyelvűek. Így is lett, egy csapatot alkotva Zoli, Sülyi Péter és én sokszor hajnalig dolgoztunk vagy Sülyi Péterék konyhájában vagy a miénkben, hogy meglegyenek a nóták. Utána csatlakozott hozzánk Peter, aki több volt, mint egyszerű lektor, sokat tett még hozzá az anyaghoz. Így meglettek határidőre a kész szövegek.

ÉLŐ OMEGA: Hogyan fogadta az együttes az elkészült szövegeket? Elsőre megfelelt mind, vagy volt, amit „visszadobtak”?

BORSOVSZKY ÉVA: Többször jártunk a próbákon is, mert a puding próbája az evés: látni-hallani kellett, hogy tudja Mecky énekelni a szövegeket. A tartalmi részeket általában elfogadták a tagok, inkább a hangzásban voltak kérések. Nagyon megmaradt, hogy kifejezett kérése volt Meckynek: sor végén ne legyen magas hangrendű magánhangzó, pl. e vagy i, legyen ott inkább á, vagy ó, azokat könnyebb kiénekelni.

Az ORI Vörösmarty téri épületében voltak a próbák, sok effektet bevetett már a banda, látvány és hangzás terén is – igen látványos volt. A ruhák is eléggé ki voltak találva, a feltűnő szerelések közül is természetesen Mecky ruhái voltak a legfeltűnőbbek, szerencsére sportos alakján csöppet sem tűntek femininnek - máson talán az lett volna a sok selyem- bársony, meg csillogó anyag.

ÉLŐ OMEGA: Miért nem került fel a neve a lemezborítóra?

BOSOVSZKY ÉVA: Amikor leadtuk az anyagot, akkor Sülyi Péter megkérdezte, hogy mit szeretnénk: részesülni később bizonyos százalékkal az eladás után, vagy most kapnánk egy adott összeget. Ha jól emlékszem, akkor ez 8000 forint volt fejenként. Lehet, hogy ez most nagyon kevésnek tűnik, de akkor édesapám egy hónapban keresett 2500 forintot mérnökként, és az elég jó pénznek számított. Zoli apukája pedig szívbetegség miatt leszázalékolt cipész volt, ő még a felét sem kereste meg ennek. Szóval így hirtelen a készpénz mellett döntöttünk, gyakorlatilag eladva a munkánkat „egy tál lencséért”.

Emlékszem, a rám eső pénzből egy egész szobányi bútort vettem magamnak, ez volt életem első nagyobb keresménye. (Igaz, hogy egyetemistaként az ösztöndíj mellett folyamatosan tanítottam angolt gyerekeknek; pl. Horgas Péter - ma már neves díszlet- és jelmeztervező - is a tanítványaim között volt.)

ÉLŐ OMEGA: Utólag nem sajnálja, hogy így történt? Azért az Omega lemezein szerepelni nem kis dicsőség, arról nem is beszélve, hogy kiváló szövegeket írt, amikre méltán lehet büszke. A Time Robber ráadásul az Omega nemzetközi karrierjének a csúcsát jelenti, milliós nagyságrendű eladott példánnyal, amiben – a világszínvonalú zenén és hangszerelésen túl – a szövegeknek is elvitathatatlan érdemük van.

BORSOVSZKY ÉVA: Mai fejemmel bizony buta választás volt, de hát késő bánat, ebgondolat. Akkor még 21 évesen, másodéves egyetemistaként, nem a pénzügyi készségeim voltak a legfejlettebbek, hogy finoman fogalmazzak. Így a nevünk nyilvánvalóan jogi megfontolásból nem kerülhetett fel a borítóra.

ÉLŐ OMEGA: A sikerre való tekintettel nem merült fel, hogy a továbbiakban is együttműködjenek?

BORSOVSZKY ÉVA: Nem emlékszem, hogy felmerült volna ez a lehetőség, pedig elégedett volt mindenki az eredménnyel. Az Omega lemez után nemsokára megkeresett minket a Generál is, akik hallottak a munkánkról, és felkértek minket, hogy fordítsuk le a Zenegép c. lemezüket angolra, amit a lengyel piacra akartak kivinni. Akkor Charlie volt a frontemberük, Találkoztunk is velük párszor, és meg is csináltuk a lemez fordítását. Emlékeim szerint egész jól sikerült, ugyanez a felállás volt: Zoli, Peter és én dolgoztunk az angol szövegeken. Mintha ott már jogdíjat kértünk volna, de nem jött be a lemez, úgyhogy még annyit sem kaptunk, mint az Omega lemezért, de ez már örökre a múlt ködébe vész. Sajnos sem Zolit, sem Petert nem tudom már megkérdezni, mindketten meghaltak. Sokat költöztem azóta, egy darabig –emlékszem –őrizgettem a fordításokat, de a sokadik költözés után már szőrén-szálán eltűntek.

Akkoriban még kevesen foglalkoztak a dalszövegek angolra fordításával, még nem volt sok anyanyelvi sem az országban, csak később, a rendszerváltás után változott meg a helyzet. Tudtommal Ambrózy István, Törkenczy Miklós, Bárány Ferenc foglalkoztak még rajtunk kívül dalszöveg-fordítással, ismertük is jól egymást, egy társaságba jártunk. Bárány Ferenc maradt közülünk ezen a vonalon, és profiként számos musical szövegét fordította/fordítja le kiválóan.

ÉLŐ OMEGA: Pontosan mely dalok/album(ok) szövegeit írta Ön? Legjobb tudomásunk szerint az Időrabló (Time Robber) angol nyelvű szövegeit köszönhetjük Önnek, azonban van még néhány más olyan angol nyelvű dal, aminek a szerzője kérdéses. Az Időrabló előtti angol nyelvű albumok szövegei közt van némi kavarodás, egy részüket Hajnal István írta, másokat Sülyi Péter, de nem tisztázott, hogy valóban mind Neki köszönhető-e, vagy már azok között is volt, amiket Ön írt. Ugyancsak homály fedi a Skyrover és a Gammapolis angol nyelvű szövegeinek szerzőjét.

BORSOVSZKY ÉVA: Mi csak a Time Robber-t fordítottuk/írtuk, a többiről sajnos semmit nem tudok.

Az interjú kedvéért – és persze kíváncsiságból is – összegyűjtöttem az internetről az angol szövegeket, szerencsére mind fent volt, továbbá a magyar szövegeket, és összevetettem őket.

Érdekes és meglepő időutazás volt számomra, sok olyasmi előjött, amiről már azt hittem, elfelejtettem.

Én pl. 8 szövegre emlékszem, az Időrabló lemezen pedig 7 darab van. Elképzelhető, hogy egy kimaradt a végső válogatásban. A pénzt is szövegenként kaptuk, a 8000 forint is azt támasztja alá, hogy 8 szöveggel dolgoztunk. Sülyi Pétert és Elefántékat kellene megkérdezni, mi maradt ki végül.

Az Időrabló, a Könyvelő álma, az Éjféli koncert már teljesen készen állt fordításra, ez látszik a fordításokon is, és így is emlékszem. A Nélküled és a Névtelen utazó is nagyjából megvolt, de a címben is és a szövegben is vannak kisebb eltérések. Ami egészen biztosan nem volt meg még, az a Napot hoztam, csillagot és az Ablakok – ehelyett van a House of Cards Part I és Part II. Egy érzés, hangulat és elgondolás volt csupán: az első rész a melankolikus, az eltékozolt időről és elmulasztott lehetőségekről szóljon, a második, ennek ellenpontjaként, egy pozitív kicsengésű lezárás legyen. A két magyar változat teljesen más lett, és nem is függenek így össze.

ÉLŐ OMEGA: Az elmúlt években különböző visszaemlékezések során Hobo elmondta, hogy annak idején egy teljes nagylemeznyi szöveget írt az Omegának Bunker címmel. A szöveget angolra is lefordították, és megküldték a külföldi kiadónak, akinek nagyon tetszett a teljes anyag. Fordítóként Önt nevezte meg. Hobo elmondta azt is, hogy itthon a szövegek nagyon nem tetszettek Erdős Péternek, és így az egész lemez a kukába került, Hobonak sincsenek meg a szövegek. Hogyan emlékszik erre, esetleg megvannak-e Önnek akár a magyar, akár az angol nyelvű szövegek?

BORSOVSZKY ÉVA: Úgy emlékszem, az nem volt végleges fordítás, csak nyersfordítás, és mint ilyet, nem is kísértem figyelemmel. Csak annyit tudok, hogy nem lett belőle semmi, hogy miért, azt sem tudtam.

ÉLŐ OMEGA: A későbbiekben, illetve napjainkban megmaradt a kapcsolata az Omegával és annak tagjaival, illetve Sülyi Péterrel?

BORSOVSZKY ÉVA: Nem maradtunk kapcsolatban, sem Sülyi Péterrel, sem az Omegásokkal. Néha Benkő Lacival még összefutottam véletlenül itt-ott; a fiával, Balázssal dolgoztam egy időben egy műsorban, a Magyar Televízió AKT kulturális híradójában voltunk szerkesztő-riporterek mindketten.

Több együttesnek is írtam pár számot, legutoljára az unokaöcsém, Borsowski Dávid kért meg, hogy írjak a Wannabee együttesének szöveget. Írtam is, de szerinte „túl költői és túl intellektuális” lett, így azután inkább csak a már megírt szövegeiket néztem át.

Korábban sok dalszöveget fordítottam, például Hobónak a Doors szövegek nyersfordítását csináltam, amit azután ő továbbírt és finomhangolt. Hobóval egy időben elég sokat találkoztunk, egy kedves barátom, Sövény Zoltán révén. Akkoriban sok mindenki kért tőlem nyersfordítást, annyit csináltam, hogy mindre már nem is emlékszem. Egyedül Hobó volt az, aki név szerint megemlített engem többször is, amit innen is köszönök neki. Mások csak „egy kedves ismerősöm”, „egy barátom” vagy „egy lány a bölcsészkarról”-ként hivatkoztak rám. Egy „honorable mention”-t, azaz név szerinti megemlítés azért jól esne, még így ennyi idő után is. Különösen annak örülnék, ha Iván Zoltán és Peter Francis Doherty neve megjelenne.

A fordítói munkásságomban van több színdarab-fordítás is; Szeredás András dramaturg kért fel pl. Edward Albee Három magas nő, és David Berry Augusztusi Bálnák c. darabjainak fordítására. A Boka Gábor-féle Lopótök színtársulat számára is fordítottam anyagokat. (Az interneten pedig nagyjából megtalálhatók azok a könyvek, amiket még fordítottam, ezeket nem is írom ide.)

Most, hogy már nyugdíjas vagyok, lett csak időm arra, hogy elővegyem és leporoljam sok félbehagyott írásomat, fordításomat. Nem is gondoltam volna, hogy 45 év alatt ennyi mindent csináltam, amit azután félbehagytam, és azóta is az íróasztal fiókjában hányódik. Ezért mostanában leginkább azzal foglalkozom, hogy ezeket befejezzem és eljuttassam olyan fázisba, hogy nyomtatásban olvashatók legyenek.

Köszönöm a lehetőséget, hogy ezeket elmondhattam, megírhattam, mielőtt még a hamut is mamunak mondom. Külön köszönöm Elefántnak és Sülyi Péternek, hogy lehetőséget

adtak rá.Tinódival szólva, „az mi keveset írtam, igazat írtam”. Ha valami kimaradt volna, azt tudjuk be az azóta elmúlt 45 évnek.

KÖSZÖNJÜK AZ INTERJÚT!

**********************************************************************

Képünkön Borsovszky Éva napjainkban a Time Robber lemezzel

A Wikipédiából: 

A Time Robber az Omega 7: Időrabló című albumának angol nyelvű változata. A magyar lemezhez képest teljesen külön vették fel, így hangzásában, hangszerelésében helyenként eltér. Világszerte 1,5 millió példányban adták el, ezzel minden idők legsikeresebb magyar előadó által készített lemeze. Az NSZK-ban aranylemez lett.